|
|
HOMILIA 2005
Só, világosság, hegyre épült város... Ezeket
a szimbólumokat látja bennünk Jézus; nem ilyenekké akar tenni, hanem máris
alkalmasnak ítél arra, hogy íze és tájékozódási pontja legyünk a világnak.
Ehhez kell öntudat, bátorság és felelősség. Csak Őtőle kérhetünk erőt. Tegyük
ezt tiszta lélekkel!
Egy római anekdota szerint, amikor
Michelangelo a XVI. század elején elkészült a Sixtus-kápolna mennyezetén Ádám
teremtésének képével, a megrendelő, II. Gyula pápa megkérdezte a festőt:
mondd, te tényleg ilyen szépnek látod az embert? Mire a művész ezt válaszolta:
én olyannak igyekszem ábrázolni, amilyennek Isten akarta látni az embert.
1. Jézus is ilyennek lát minket: nem mondja,
hogy legyetek olyanok, igyekezzetek olyanok lenni, majd ha egy élet küzdelme
áll mögöttetek, olyanok lesztek, mint a só, a világosság, vagy a hegytetőn
álló várkastély. A Hegyi Beszéd most hallott szakaszában Jézus nem óhajt, nem
ad parancsot, még csak jövendölést sem tesz: majd meglátjátok, ti ilyenekké
lesztek! Kijelentő módot használ: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ
világossága Ez annál inkább meglepő, mivel másutt önmagáról mondja, hogy ő az
élet világossága (Jn 8,12). Szándéka nyilvánvaló: ő ilyennek lát minket,
akkora a bizalma irántunk, hogy kitüntet minket, máris a célt szemléli, nem az
oda vezető utat. Ilyen sokra tart minket az Isten, ennyit néz ki belőlünk. Ez
a krisztusi szó kétségtelenül megerősíti keresztény öntudatunkat.
2. A Szentírás szinte mindenütt jelképes
módon beszél a világosságról. Amint a sötétség az alvilág, a megsemmisülés
képe, úgy a világosság az életé. „Akinek nincs jövője, annak kialszik a
lámpása” a Példabeszédek könyve szerint (24,20), de az igaz ember Jahve
arcának fényességében jár (ld. Zsolt 4,7). A világosság Izrael fáklyája a
király személyében, a szabadítókban vagy a vörös-tengeri átkeléskor a
fényoszlopban. Isten az igazi világosság, az ő dicsősége a tűzoszlop, a
próféták szerint pedig Isten szolgája lesz a nemzetek világossága (ld. Iz 42,6
stb.). Jézus Krisztus, mint az emberiség megígért Messiása ilyen értelemben
alkalmazza magára: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár
sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). A megközelíthetetlen
fényben lakó Isten (vö. 1 Tim 6,16) benne válik fogható világossággá,
láthatóvá, érzékelhetővé. Ő a hegyre épült város, akit nem lehet elrejteni,
aki fényeskedik, világít, vonz. Róla énekelt az agg Símeon a templomba való
bemutatásakor: „világosság a pogányok megvilágítására” (Lk 2,30), ő az igazi
és kifogyhatatlan olaj az okos szüzek lámpásában... „A világosság a világba
jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert
gonoszak voltak a tetteik” (Jn 3,19). Tudjuk, hogy a világ minden időben
inkább elrejtené őt a sötétben, nehogy szerinte kelljen élnie. Isten fiainak
viszont az a dolguk, hogy a világosság fiai maradjanak (Jn 12,36).
3. A felelősség óriási. Az egyháznak, a
hitből élő embereknek meg kell érteniük: ők a világ sója és világossága. Erre
szólít a II. Vatikáni zsinat Lumen Gentium (A népek világossága Krisztus)
dogmatikai konstitúciója is: az egyház feladata az, hogy minden embert
megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az egyház
arcán... (LG 1) Biztos, hogy nem könnyű tartóra helyezett világosságként élni,
pláne akkor, ha bennünk is olykor csupán kialvó mécsesként pislákol. Mindig
vannak azonban követhető „fáklyák”: Edith Stein, Marcel Callo, Márton Áron,
Apor Vilmos, Batthyány-Strattmann László, vagy éppen közvetlen környezetünkben
egy-egy tanár, rokon, ismerős, akire fel lehet nézni.
Boldog XXIII. János pápáról mondják, hogy amikor francia nuncius volt, egyszer
meglátogatta a súlyos gondok között tépelődő miniszterelnököt, s ajándékba egy
könyvet hagyott nála. Az volt beleírva: őszinte tisztelettel... Egy
vicceskönyv volt. A depresszióra hajló miniszterelnök azt mondta róla: ha
minden pap olyan lenne, mint Roncalli, akkor nem lenne annyi hitetlen
Franciaországban! Só és fény volt, világító város, nemcsak testi
kiterjedettsége miatt (igen kövér volt ugyanis), hanem nagy lelke miatt.
4. A sóból, a fényből, a látható jelből
sokszor elég egy kevés is, hogy rendeltetését betöltse: elég egy piciny só az
étel ízesítésére, egy kis fénysugár, amely segít a barlang-labirintusból
kitalálni, egy dombtetőn álló várrom, amely biztos eligazodást nyújtott a
KRESZ-táblák nélküli, ókori világban. Jézus sokszor dicséri a mustármagnyi
hitet (vö. Mt 17,19; Lk 17,6), a kis magot, amely bő gyümölcsöt hoz (vö. Jn
12,24). S ez már az Ószövetségben is igaz: Dávid kistermetű volt és fiatal,
mégis legyőzte Góliátot, Gedeon 300 emberével legyőzte a mádianitákat.
Olykor elég egy szó, egy mozdulat, egy
gondolat, egy előzékeny gesztus, máris napnál világosabb: jótetteinket látva
dicséret illeti a mennyei Atyát. A neves református lélekbúvár-lelkésznek,
Gyökössy Endrének mondása: a keresztény ember ne beszéljen a hitéről, hacsak
nem kérdezik, de úgy éljen, hogy kérdezzék! Az egyház gyertyát ad a kezünkbe
keresztségünkkor, elsőáldozásunkkor, és minden évben Gyertyaszentelő
Boldogasszony ünnepén. A Balázs-áldáskor pedig két összekötött gyertyaszállal
áld meg minket. Ma ahhoz kérünk sok kegyelmet, hogy sokszor megtapasztaljuk,
milyen nagy öröm mások életét megfűszerezni, világítani, lángolni! „Gyújts
éjszakánkba fényt, hadd égjen a soha ki nem alvó tűz!” (Taizéi ének)
Ámen
|
|
|
|
HOMILIA 2002
Ha a só ízét veszti; ha a hegyre épült
várost, elrejtik; ha a világosságot véka alá rejtik, nem valók már egyébre,
minthogy kidobják, s eltapossák az emberek. Szemléletesek ezek a képek, melyek
alkalmasak arra, hogy példaszerűen, könnyen érthetően bemutassák előttünk a
lényegre törő igazságot: ha a dolgok elveszítik önazonosságukat, ha valami
megszűnik azzá lenni, ami és csupán tartalom nélküli üres formalizmussá
merevedik, elveszíti létértelmét, létben tartó erejét és semmivé válik, vagyis
meghal. Ez a farizeusi magatartás és lelkület, mely külső vonásokat hordoz, de
belül tartalmatlan. A Krisztust követő ember életének is nagy kísértése a
megszokottság, a külső megtartása mögött a tartalom, a lélek elvesztése, az
elkényelmesedés, a középszerűség. Ez a állapota, mely elhiteti velünk, hogy
erőfeszítések, áldozatok nélkül is, vagy azoknak csak külsődleges megélése
által tökéletesek, jó keresztények vagyunk. "Élő a neved, de halott vagy" (Jel
3,1) olvassuk a Jelenések könyvében, a szárdeszi egyház angyalának írt
levélben. Ez azt jelenti: krisztusi ember (keresztény) a neved, de valójában
távol jársz Krisztustól. Maga Jézus is meglehetősen kemény szavakkal beszél az
evangélium egy helyén erről, amikor a farizeusokat, az önmagukra olyannyira
büszke írástudókat meszelt sírokhoz hasonlítja, melyek kívülről szépek, de
belül tele vannak mindenféle undoksággal, rothadással, halállal (Mt 23,27-28).
Az Úr, követői és hallgatói számára
meghatározza a feladatot, melyet meg kell valósítaniuk. Ezt mondja "Ti vagytok
a Föld sója… Ti vagytok a világ világossága". Vagyis a bűn következtében
sivár, romlandó, íztelen és sötét világba a krisztusi embernek kell életet,
maradandóságot, állandóságot, és fényt, valódi világosságot vinni. Az íz, az
állandóság, a világosság maga Krisztus, míg a tanítvány az ízt hordozó só és a
fényt hordozó lámpa. Keresztelő János küldetése ez: "Nem ő volt a világosság,
csak tanúságot kellett tennie a világosságról" (Jn 1,8). A vallásosság azt
jelenti: vallani a szavaikkal, de a cselekedeteinkkel, az egész életünkkel is
arról, hogy Krisztus bennünk él. Ez pedig elkötelezett tudatosságot, állandó
odafigyelést kíván az embertől, ami nem fér össze az értelmetlen, gondolat
nélküli cselekvéssel. Sajnos nagyon sok olyan ember él a Földön, aki valójában
csupán ösztönlény. A legszentebb emberi kapcsolatok válnak semmivé, mert nem
tudatos odafigyelésre, hanem megszokott cselekvésre épülnek. Így a szeretet
kihűl és lélektelen emberi együttéléssé silányul, mely nem ritkán poklot
teremt a valódi öröm helyébe. A szeretet titka, hogy állandó odafigyelést,
megújuló gazdagodást kíván tőlünk, mert az íztelen sót eltapossák, és a valódi
értékeket megjelenítő élő szeretet helyett, hamis ízeket kínáló önzés
uralkodik el az ember lelkén. Ennek a világnak soha nem látott szüksége van a
tiszta szeretet romolhatatlan ízére és világosságára. Ezért küld ma bennünket
Jézus, hogy mi vigyük ezt az ízt és világosságot az önpusztító nihilben élő,
és ezért mindent elutasító világba. A só és a fény titka, hogy nem kell belőle
emberfeletti, hatalmas mennyiség ahhoz, hogy az íztelen és sötét valóságoknak
reményt és békét adjon. Csak éppen egy kicsi, de az mindennap újra.
Erről tanít minket Izajás próféta is az első
olvasmányban. Hiszen életet adó ízzé és reményt keltő világossággá válni ebben
a világban azt jelenti: "Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan
szegényt fogadd be házadba. A mezítelent öltöztesd föl, és ne fordulj el
embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal" (Iz
58,7-8). Amire a próféta buzdít, azok nem elméleti igazságok, nem elvont,
tőlünk távoli hitek, hanem mélységesen emberi cselekvések, melyek emberségünk
titkát ragyogtatják föl. Evangélium szerint élni azt jelenti, tettekre váltani
az igazságot, élni a szeretetet. Jézus pedig arra tanít minket, hogy az
szereti őt, aki ismeri és megteszi mindazt, amit parancsol neki (Jn
14,21.23-24). És ez az igazi és hiteles kereszténység. Nem elég a jámborság
külső álarca mögé bújni, de szükséges az elmélyült Isten-kapcsolatból fakadó
tetteinkkel tanúskodni. És ez az, amit számon is kérnek tőlünk az ítéleten (Mt
25,35-36).
Szent Pál apostol is tapasztalatból ismeri
ezt az igazságot. Ő, aki nagy tudású, kiváló igehirdető képességekkel
rendelkező, valódi apostoli lelkületű ember volt, megrendülten vall a
korinthusi keresztény közösség tagjainak arról (második olvasmány), hogy nem
választékos beszéddel vagy emberi bölcsességgel akarta hirdetni az Isten
titkát, hogy a hívők hitének ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az
alapja. Nem akart másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.
Átélte, hogy amikor Athénben bölcs igehirdetéssel beszélt Jézusról, tanítása
csak addig érdekelte az embereket, amíg a jó képességű rétort látták benne. Az
igazság örömhíre, már nem lelkesítette hallgatóit. Valahogy így van ez ma is.
Szívesen hallgatják az emberek a szép okfejtéseket, de az igazság már nem
lelkesíti őket. Mert az igazság a keresztre feszített Jézusban van, aki
keresztje tanúságával kívánja tőlünk életünk gyökeres átformálását. Ma is nagy
kérdés, hogy a szavak mesteri megformálása, vagy tetteink tanúsága, a külső
ékesség vagy a szív tartalma, gazdagsága vezet-e Krisztushoz. A válasz
egyszerű: mindkettő együtt, mert ez az ízes só és a világosságot sugárzó fény.
És hogy a kettő, vagyis a külső és a belső, valódi harmóniában legyen
egymással, van egy aranyszabály. "Úgy világítson a ti világosságtok az emberek
előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!" (Mt 5,16).
Ez teszi cselekvéseinket helyessé, ha nem a magunk emberi dicsőségét, hanem az
Atya megismertetését szolgálják. Ahogyan magának Jézusnak a küldetése is abban
állt, hogy megdicsőítse az Atyát. És erre a halálig menő szeretetre kapta Ő is
válaszul az Atyától a megdicsőítést.
Hollai Antal/MK
|
|
