|
|
HOMILIA 2008
Húsvét: felelet az élet értelmére és
orvoslás az elmúlás fájó sebére
A súlyos egyházüldözés idején egy fiatal pap
találkozott az utcán idősebb kollégájával, akihez az egyházmegyei központban
minden hír beérkezett. Reménykedve kérdezte: „Tudsz-e valami jó hírt?"
Paptársa megfogta a karját, és azt mondta: „Van egy jó hírem! Jézus Krisztus
él! Ennél jobb újság nem kell."
2000 évvel ezelőtt az apostolok is ezzel a
hírrel álltak a világ elé: „Emberek! Mi választ tudunk adni a legsúlyosabb
kérdésre: van-e értelme az életnek? És orvoslást tudunk nyújtani az emberiség
legfájóbb sebére, az elmúlásra. Mert mi találkoztunk a feltámadt Jézussal.
Jézus feltámadt a halálból, Jézus él! Benne megoldódott minden probléma. Ennél
jobb újság nem kell!"
Húsvét: felelet az élet értelmére
A
Szállnak a darvak c. filmben felhangzik
a bunkerben katonák ajkáról az örök emberi kérdés: „Miért élünk? Mi az élet
értelme?" Hirtelen becsap egy bomba. A kérdés elhangzik, de felelet nem jön. A
rendező nagyon tapintatosan jelezni akarja ezzel, hogy nem tartja magát
illetékesnek a válaszadásra.
Pedig nincs súlyosabb kérdés, amely jobban
izgatná az embert, mint ez. Mióta ember él a földön, mindig kereste rá a
választ.
Hiányos feleletek
A különböző bölcseleti rendszerek a
legkülönfélébb válaszokkal próbálkoztak:
Az ősi
indiai vallás a lélekvándorlást
hirdette: a földi élet büntetés előző életünkben elkövetett bűneinkért. Ha
végül megtisztul a lélek, akkor a halálban leveti a testet, és beleolvad az
„őslétbe". Az egyéni tudat, a személyiség megszűnik.
Az
élvezethajhászás hívei (Epikurosz görög
filozófus követői) szerint az élet értelme a gyönyör. Élvezzünk ki minden
órát: evés, ivás, szórakozás.
Az
egzisztencializmus azt tanítja: az
életnek nincs értelme. Mérhetetlen küzdelem, erőfeszítés, de a végén
visszahull az ember a semmibe.
A test halál utáni megdicsőüléséhez még a
materializmus
sem mert hozzányúlni, pedig az kizárólag az
anyagban bízik. Mégis szerintük az anyag az egyéni életet nem fogja
visszaadni.
A keresztény válasz
A keresztény kinyilatkoztatás az egyetlen,
amely megnyugtató választ ad erre a gyötrő kérdésre. A testből és lélekből
álló ember élete a másvilágon folytatódik. A lélek elnyeri jutalmát, a test a
feltámadásban megdicsőül. Ez lesz a teljes boldogság, amelynek nem lesz soha
vége. Mindezt azért merjük hirdetni, mert Jézus húsvéti feltámadásában
bizonyítékot kaptunk rá.
Honnét vették az apostolok a merészséget,
hogy a halálból való feltámadást hirdessék? Nem voltak természettudósok, akik
a laboratóriumban kikísérletezett eredményeiket tették közzé. Sem filozófusok,
akik íróasztal mellett spekulálják ki elméleteiket. Ők apostolok voltak, akik
Jézus tanítását hirdették. Húsvétkor előttük állt az a Jézus, akit láttak a
kereszten meghalni. A feltámadt Jézusban minden kérdés megoldódott: a halálban
megsemmisült élet a feltámadásban megdicsőül, a szenvedéssel teli élet elnyeri
jutalmát. A testre nem pusztulás vár, hanem feltámadás. Az élet a vég nélküli
boldogságba torkollik. Nem csoda, hogy ezt a tanítást örömhírnek,
evangéliumnak nevezték. És erről nem tudtak hallgatni. Szájukat nem lehetett
betömni. Az üldözések ellenére a szenzációs örömhírt tovább kellett adni: az
életnek van értelme, mert Jézus Krisztus feltámadt, Jézus Krisztus él!
Húsvét: orvoslás az elmúlásra
Kicsi gyermekek 3–4 éves korban még nem
tudják, mi a halál. Nem hisznek benne. Ha van is halál, nem lehet az komoly
dolog. Hiszen a mesében azt hallják, hogy a darabokra aprított királyfi, ha
életvízzel meglocsolják, talpra ugrik, a tündérek tavába dobott rózsából pedig
eleven Iluska válik.
A színházban sem kell megijedni a haláltól.
Hiszen a tőr pengéje nem az áldozat mellébe fúródik, hanem a tőr nyelébe
csúszik. Következik néhány tántorgó mozdulat, ünnepélyes földre zuhanás, taps.
A következő előadáson megint meghal a színész, majd újra fölkel.
A gondolkodó ember azonban tudja, hogy a
halál sajnos komoly dolog. Olyan tragédia, amelyre nem találunk gyógyírt,
bárhová tekintünk a természetben.
Ha Isten a föltámadással nem orvosolta volna
azt a sebet, amelyet a halál üt az emberiségen, akkor nem is lehetne
megváltásról beszélni. Mert ha csak a lélek jutna örök boldogságra, a test
pedig visszasüllyedne a romlásba, akkor az ember egy örökkévalóságon át
kérdezhetné: méltó volt-e ez a mű az Istenhez?
Nem volna ugyanis igazi megváltás az, ahol az
embernek le kellene mondania legkedvesebb élményeiről. Hiszen bennünk vannak
érzelmek, köztünk kialakulnak baráti kapcsolatok. Ezeket test és lélek együtt
hordozza. Ha nem volna feltámadás, akkor az ember az Isten kezében nem volna
más, mint egy rosszul sikerült kísérleti tárgy. Mert az élet tele van
szenvedéssel, és a problémák a halál előtt nem oldódnak mind meg.
De ha vár ránk feltámadás, akkor igazi
tragédia nincs is az életben. Akkor a földi élet nem a semmibe hullik, hanem
az Isten kezébe jut. Akkor nem a sötét sír vár ránk, hanem a föltámadás. Ez
lehet csak az emberi lét célba érése, igazi beteljesedés.
Ezért vagyunk mi keresztények!
Nem azért, mert az egyház történelme tele van dicsőséges korszakokkal. Nem
azért, mert csupa szent tagjai vannak az egyháznak. Nem azért, mert liturgiája
szép, templomai művésziek, intézményei ősiek.
Hanem mert egyes egyedül itt találjuk meg legsúlyosabb kérdésünkre a választ:
van-e értelme az életnek.
És itt kapunk gyógyírt legfájóbb sebünkre, az elmúlásra.
Ezért legnagyobb ünnepünk a húsvét, mert ez ad tápot reményeinknek, és ez
mutat a jövőbe.
Ifjabb Plinius az I. században így jellemezte
Traianus császárnak írt levelében a keresztényeket: „Vasárnap kora hajnalban
fölkelnek, és Krisztusnak, az ő Istenüknek dicsőítő énekeket énekelnek".
Nem jöhet olyan kor az egyház életében, amikor a keresztények ne örülnének, ne
énekelnének.
Nekünk ki kell állnunk a világ elé hirdetni, mint az apostoloknak:
„Testvéreim, mi egy üzenet birtokában vagyunk. Tudtul akarjuk adni nektek az
örömhírt: „Fel a fejjel! A megroggyant térdeket egyenesítsétek ki! Van az
emberi életnek értelme, és van orvoslás az elmúlás fájó sebére!"
A kereszténység tehát nem a fáradt öregember vallása. Ebben van erő,
dinamizmus, élet. Előttünk cél lebeg, amely felé menetelünk! S az út végén vár
ránk a feltámadt Krisztus, aki bevezet országába.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
HOMILIA 2005
„Mi tanúi vagyunk” (ApCsel
10,39). – Szokatlan húsvéti üdvözletet kaptam. Egy lap, rajta ez a szöveg: „A
sírban már ne keress! A többiről kérdezd a barátaimat! – aláírás: Jézus”.
Talán ez lehetett volna az első körlevele hozzánk, ha egyáltalán akart volna
ilyet írni föltámadása után. Nem akart, hanem rábízta az örömhírt és minden
földre hozott kincsét, hűségét, evangéliumát és szeretetét választottaira, az
Egyházra, akik századok és ezredévek multán hamisítatlanul, hitelesen és
megbízhatóan állítják: igenis mi vagyunk az ő tanúi! – A budapesti Nemzeti
Múzeumban őrzik azt a domborművet, amit a XIII. század közepén helyeztek a
szentkirályi templom bejárata fölé. A jákihoz hasonló, román stílusú
kőfaragáson Krisztus jobb kezével fölfelé, a baljával lefelé mutat, mindkét
oldalon pedig a templom építői, donátorai térdelnek és imádattal tekintenek a
föltámadt Krisztusra. Sokat mondó ez a kőbevésett jelenít: minket ábrázol,
akik ölelő hitünkkel vesszük körül Jézus Krisztus legnagyobb misztériumát,
dicsőséges föltámadását.
1. Ha valaki ma, a kereszténység legnagyobb ünnepén veszi a fáradságot és
elolvassa mind a négy evangélista leírása szerint a Jézus föltámadásáról szóló
híradásokat, annak szemébe ötlik a tény, hogy nincs bennük semmi
rendkívüliség. Egyszerű, rövid, mondhatnánk szűkszavú tényközlések, melyek
kiegészítik egymást. Semmi elragadtatás, álom, rémtörténet, mese, hanem éppen
ellenkezőleg: „normális” körülmények között, mégis páratlanul rendkívüli
esemény. A szűkszavúságból jellemző a Jánosról szóló állítás: „Látta és hitt!”
(Jn 20,8) Az asszonyok híradása után ő ért legelőször a sírhoz, de csak Péter
után lépett be, és saját élményéről jegyzi le: akkor látott és hitt. Mint
ahogy majd a Tibériás-tónál is igen kevés szóval, csupán ennyit mond Simon
Péternek: „Az Úr az!” (Jn 21,7) Jézus föltámadásának ténye valami olyan
bizonyosság, amiről nem regények szólnak, nem lexikonnyi kötetek tárgyalják, –
bár később a teológia igyekezett minden részletét körüljárni, megfogalmazni,
tanításba tömöríteni, – elég róla egy-egy lényeges szóval beszélni, a
valóságot nem a szavak áradata hitelesíti, hanem a tény ereje. Szinte ezeket a
leglényegesebb szavakat, gesztusokat, szimbólumokat örökíti meg az Egyház,
amikor a húsvéti vigíliában ünnepel, és velük fejezi ki a kifejezhetetlent. A
tűzszenteléssel, a húsvéti gyertya meggyújtásával, a keresztségi ígéretek
megújításával és az újra felharsanó Alleluja énekével, amely a zsoltárokból
ismert régi felkiáltás: „áldott legyen Jahve!” Valaha a leviták énekelték, a
nép megismételte, most hosszú idő után az evangéliumra, Isten örömhírére
figyelve a feltámadás ünnepi kürtjelévé válik.
2. Az Újszövetség a Jézus feltámadására vonatkozó tudásunk kettős okát jelöli
meg: az üres sír tényét, és Krisztus megjelenéseit. A sírt asszonyok találták
meg felnyitva, ők Jézus föltámadásának legelső tanúi. Amennyiben ez legenda,
vagy az apostolok kitalálása lenne, akkor egész biztosan nem asszonyokkal
hitelesíttették volna, akik abban az időben nem számítottak érvényes tanuknak.
Az üres sír arról beszél, aki benne feküdt, annak szentségéről, aki másként
élt mint mi, mert másokért élt, halálával pedig a legtökéletesebb
kiszolgáltatottságot vállalta értünk. Az üres sír beszél a síron túli életről,
az örök élet valóságáról, amelyről annyit tanított, s ami több, mint a naimi
ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár élete, akiknek egyszer újra meg kellett
halniuk. Jézus megjelenései pedig Péternek, az apostoloknak és mintegy 500
személynek azt bizonyítják, hogy ő nem kísértet, szemtanuk látták, ettek vele,
beszéltek vele, sőt sokan a vérüket ontották a föltámadás hitének igazáért.
3. „Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a
ti hitetek” – állítja Szent Pál (1 Kor 15,14). A kétezer éves Egyház krisztusi
hitében osztozva talán nem is az üres sír, vagy a megjelenések elfogadása a
legnagyobb kérdés, hanem ennek a fáradt, elöregedett, kétségbeesett, közömbös
emberiségnek a mindennapi élete, amelyhez alig jut közel Isten örömhíre.
Hányan tartják csukva a szemüket, fülüket azok iránt az értékek iránt, amelyek
a föltámadás hitigazságából erednek, amelyek felemelték az embert, az
irodalom, a munka, az esztétika, a művészetek, az orvostudomány és
betegápolás, a nevelés és a zene terén (meg még hány oldalról)? Hányan csukják
be a fülüket, mindkét fülükbe egész napon át szóló walkmant kötve, keleti
misztikus tanokat, életfilozófiákat hallgatva, a munka, a pénzszerzés lázában
égve, vagy csak a hasznosság elvét követve. Mennyire más lenne az életük, és
valamennyiünk élete, ha ők is hinni tudnának a „szép csendesen” világot
teremtő Istenben, aki Mária méhében titokzatosan megtestesült, és aki húsvét
hajnalán ugyanilyen „észrevétlenül” föltámasztotta a sírból Jézust; abban, aki
ugyanígy, minden szenzáció nélkül, mégis csodálatosan rendezi a világot és
benne a mi életünket is.
Joggal érezzük nagyon fontosnak ezt a szerepünket, a tanúskodást: szóval,
életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le
semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén
keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint
meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni,
bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni. A ma élő keresztényeknek az egész
világon az a legfőbb kötelessége, hogy helyreállítsa a világ megrendült hitét
a szeretetben. Ahogy az új-pozitivista filozófus, Ludwig Wittgenstein állítja:
„Csak a szeretet hihet a föltámadásban. Vagy a szeretet az, ami hisz a
feltámadásban... a megváltás az, ami legyőzi a kételyt” (Észrevételek,
Atlantisz Kiadó 1995, 51-52). – Feltámadunk! – írták mélyen hívő elődeink a
temetők kapui fölé; „béke – nyugalom – élet” – írták az őskeresztények a
katakombák márvány sírzáró tábláira. Élj örökké! Krisztusban neked is életed
van! Teérted is feltámadt! Neked is van üzenete! Mi biztosak vagyunk benne,
hogy a feltámadt Krisztus valóban örömnappá, sőt állandó ünneppé teszi az
emberi életet. A szenvedésre megdicsőülés következik. A budai Fő utcában lévő
görög katolikus templomnak van egy ezüst kézi keresztje: egyik oldalán a
megfeszített Jézus képe van belegravírozva, a másik oldalán a feltámadt,
dicsőséges Krisztus. Áldásra emelve mindkét misztérium egyszerre magasodik
fölénk. Mi tanúi vagyunk ennek! „A sírban már ne keress! A többiről kérdezd a
barátaimat!” Ámen. Pákozdi István/MK
|
|
