|
|
L I
T U R
G I A
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
LELKISÉGI GONDOLATOK
Homilia:
2008
2005
2002
-
Forrás
+
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA 2008
Apostoli feladat a szomorúság
legyőzésére
Felmérések igazolják, hogy a mai embert a
bibliai csodáknál nem annyira az isteni
hatalom megnyilvánulásai hatják meg; sokkal inkább az
emberi
cselekvések érdeklik. Lázár feltámasztásánál nem azt kérdezi, hogyan tudta
Jézus visszahozni a halálból, hanem hogy milyen élményekre emlékezett vissza
Lázár a sírból való kijövetel után. Hasonlóképpen Jézus mennybemenetelénél nem
azt vizsgálja, miképpen emelkedhetett az Üdvözítő teste a levegőbe, hanem
inkább az izgatja, mit éltek át az apostolok Jézus eltávozása után. Vizsgáljuk
meg most mi is azt, mi vigasztalta őket reménytelen árvaságukban, és hol
vigasztalódtak meg.
Mi vigasztalta meg az apostolokat?
Amikor megdermedve, földbe gyökerezett lábbal
álltak a hegytetőn, két fehér ruhás isteni küldött megkérdezte tőlük:
„Galileai férfiak, mit álltok itt égre emelt szemmel? Hirdessétek az
evangéliumot, és tegyetek Róla tanúságot!" A tanítványok úgy érezték, rájuk
szakadt az ég, nincs tovább. És akkor az Úr követei által feladatot bízott
rájuk: az összetörtekre, a félholtakra.
Lázas betegen feküdt egy lelkipásztor. Pedig
egy öregasszony levélben kérte, intézzen el neki egy sürgős lakásleválasztási
ügyet. Egyszer csak egy 40 év körüli férfi csöngetett be hozzá. Leroskadt a
székre, és kiöntötte előtte bánatát. Csúfos kudarcok, elbocsátás, ivás,
idegösszeroppanás. A pap azt mondta: „Maga azért jött, hogy segítségére
legyek. Pedig most én kérek öntől gyors segítséget. Ma kellett volna
intézkednem fontos és sürgős ügyben. De nem tudok felkelni. Kérem, legyen
segítségünkre." Az illető hárított, a pap tovább kérte. A férfi elment. Négy
nap múlva telefonált, hogy az építési osztályon egy volt iskolatársa
intézkedett, és megadta az engedélyt. Másnap megvitte az örömhírt az
öregasszonynak. Ott összetalálkozott a néni unokahúgával, aki igen vonzó
teremtés... és így tovább. Újabb feladatot kért a lelkipásztortól.
A legtöbb neurózis, kedvetlenség, életuntság
fő okozója, hogy lassan nem tudunk másra figyelni, mint önmagunkra. Ebben az
önmarcangoló lelkiállapotban persze nem kellünk senkinek. Megsértődünk. Végül
egyedül maradunk, sebeinket nyalogatva. Egyetlen kiút van csak ebből az
állapotból: hogy vállaljuk mások gondját, a törődést, a szolgálatot. Mintegy
kilépünk önmagunkból, és feloldódunk a hasznos feladatban. Segítsen a
Szentlélek, hogy készek legyünk eltávolodni régi magunktól, és közelebb
kerülni embertársainkhoz.
A Jelenések könyvében Krisztus azt üzeni az
egyik kis-ázsiai egyház vezetőjének, a szárdeszi püspöknek: „Élőnek neveznek,
de halott vagy. Tanácsolom, ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik
haldokolnak." (Jel 3,2) Jézus azt parancsolja a lelkileg tetszhalott
püspöknek, hogy ébressze fel a többi tetszhalottat hívei között. Csak a
megvigasztalt ember tud másokat is megvigasztalni.
Vannak az életnek kibírhatatlan órái,
amelyeket csak úgy lehet elviselni, ha odaállunk mások mellé. Ha bátorítjuk a
gyengéket, amikor már magunk is alig bírjuk az életet. A kétségbeesett ember
csak úgy tud kiemelkedni a búskomorságból, ha feladatot bíznak rá.
Döbbenetes filmet mutatott be a televízió. A
neves szívsebész egyetlen lánya szívműtét következtében meghalt. Az apa
kétségbeesésében öngyilkosságot akart elkövetni. Csak az mentette meg, hogy
adjunktusa ráada a fehér köpenyt, és ráparancsolt, siessen a műtőbe,
életmentésre van szükség, és csak ő segíthet.
A lelki betegeket ma munkaterápiával
gyógyítják. Nem engedik magukba roskadni, fontos feladatot bíznak rájuk. Jézus
is ezt tette: a könnyes szemű apostolokra nem kisebb feladatot bízott, mint a
világ megtérítését: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az
evangéliumot minden teremtménynek." A tizenkettő belevetette magát az apostoli
munkába, és elfeledkezett saját sebéről.
Mi vigasztalta meg az apostolokat?
Hol térnek magukhoz? Visszamennek
Jeruzsálembe. Oda mennek vissza, ahol a legnagyobb csőd érte őket. Ahol Péter
megtagadta Jézust. Ahol a tizenegy gyáván szétfutott, ahol a Mestert keresztre
feszítették. Parancsot kapnak, hogy a csőd színhelyére menjenek vissza. Új
kezdet nincs a régi csőd becsületes felszámolása nélkül!
Sokan kudarcaik után helyet változtatnak,
munkát változtatnak, iskolát váltanak, élettársat cserélnek, más egyházba
térnek át, vagy új hazát keresnek. Azt gondolják, máshol jobb lesz. De sose
lesz jobb, mert régi énünket visszük magunkkal az új iskolába, új munkahelyre,
új házasságba, még az új országba is.
Nem új helyre kellene költözni, hanem
önmagunkból kellene kilépnünk, régi énünkből kellene disszidálnunk. Valahogy
úgy, ahogy Saul hagyta ott régi farizeusi énjét a damaszkuszi úton, és lett a
nemzetek apostolává. Ahogy Augustinus hagyta ott a filozófiát, retorikát, az
erkölcstelen életet, és lett hippói püspökké. Vagy ahogy a selyemkereskedő
kicsapongó fia, Bernardone Ferenc hagyta ott régi énjét, még ruháit is, és
lett Assisi Szent Ferenccé.
Amikor egyszerre öröm és szomorúság tölt el, azt szoktuk mondani: „Van egy jó
és egy rossz hírem." Ha egy riporter kérdést tett volna fel az apostoloknak
Jézus mennybemenetele után, bizonyára ők is így válaszoltak volna: „Van egy
rossz hírünk: Jézus mennybe ment, és árván hagyott minket. Ez könnyeket csal a
szemünkbe. De van egy jó hírünk is: Jézus mennybe ment, és ránk bízta a világ
megtérítését. Ez a feladat viszont határtalan örömet jelent."
Urunk, apostolaidat szomorúság töltötte el,
amikor eltávoztál a földről. Csak a tőled kapott feladat teljesítése, a
missziós munka elkezdése oldotta fel árvaságuk érzését. Segíts, hogy minket is
mások szolgálata emeljen fel szomorúságunkból. Aki élsz, és szeretsz minket
mindörökkön örökké. Amen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA 2005
Egyesek azonban
még mindig kételkedtek … Mt 28, 16-20
Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába., fel arra a hegyre,
ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre.
Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta
nekik: Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek
el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak a
megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a
világ végéig!
Hányszor olvastuk e történetet, és talán egyszer se tűnt fel nekünk, hogy a
mennybemenetelnek csak tizenegy tanítvány volt a tanúja, nem a tizenkettő.
Nyilván nem Júdást hiányolom, hanem Mátyást. Az a figyelemreméltó, hogy Jézus
a csapatra bízta, hogy egészítse ki önmagát. A csapatra és a Lélekre. Lehetne
ennél jobban bemutatni bizalmát a születő Egyházban? Jézus nem az utódlást
rendezi, mint a földi királyok, hanem a küldetést. Korlátlan teljhatalma
teljes tudatában – Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. –
misszióba küldi őket, olyan küldetést ad nekik, amely egyetemes, egyértelmű,
és kooperatív, hisz megígéri, hogy velük lesz mindvégig, a „világ végéig”.
A sors különös fintora, hogy III. Rainier monacói herceg halála, a walesi
herceg „esküvője” és a pápa temetése egybeestek. A média soha nem volt ilyen
kínos helyzetben! Három csemege a bulvársajtónak, egy napon! De amint, az
amúgy anglikán, herceg kénytelen volt másnapra tenni saját esküvőjét, úgy az
operett-herceg, amúgy jámbor katolikus, is háttérbe szorult. A sajtó, amelynek
címoldalát időközben ismét a másod- és harmadrangú álhírek özönlötték el, nem
habozott, a halott pápa került egyértelműen a főhelyre. Mindez a média felől
nézve a népszerűségi és nézettségi skála függvénye, valóságos kényszer: „nem
tehettek mást”. S mégis, akikkel beszéltem, elismerték, hogy egy pillanatra
megigézte őket az örökkévalóság, az egyetemesség, valami, ami térben és időben
túlmutat az álhíreken, mely betölti egész életüket. Egyszer, talán csak
egyszer, életükben valóban valami fontosat mondhattak, valami valóban
fontosról. Mindebben az a legizgalmasabb, hogy mi minden nap még ennél
fontosabbat is mondhatunk, ami nem csak nekünk, hanem minden nemzetnek
egyaránt fontos. Vajon mikorra növünk végre fel küldetésünkhöz?
Kiss Ulrich SJ/MK
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA 2002
„Ő nem azért
távozott, hogy magára hagyja az esendő embert, sőt reménységgel tölt el
minket, titokzatos testének tagjait, hogy követhetjük e mennybe, ahová mint az
Egyház feje és az élet szerzője érkezett” (Prefáció). Az Úr Jézus
mennybemenetelének ünnepe és eseménye nem eltávolodás, nem magára hagyása az
elbukott, de megváltott emberiségnek, hanem egy új jelenlét kezdete, az Egyház
missziós jellegének és feladatának meghatározása. Ezért mondja a mai
evangéliumban, utolsó mondataival a mennybe menő Jézus apostolainak: „Menjetek
el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak
megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a
világ végéig!” Jézus mennybemenetele azt jelenti, hogy nem látható többé
fizikai, testi valóságában, befejezte az Atya által rábízott küldetést: átadta
tanítványainak a kinyilatkoztatás üzenetét, és új formában marad közöttünk. Az
Egyháznak, és benne az egyes hívő, keresztény embernek az a feladata, hogy
keresse, fölismerje és tanúsítsa a világban ezt az új jelenlétét a Mesternek.
Mert ez a jelenlét az alapja és egyben a garanciája is az Egyház isteni
küldetése teljesítésének. Ezért annyira fontosak Jézus szavai: „Íme, én
veletek vagyok mindennap a világ végéig!”. Vajon felismerjük-e jelenlétét a
világban és saját életünkben is? Mielőtt könnyen válaszolnánk erre a kérdésre,
tudatosítanunk kell, hogy a feleletet nem a szavaink, hanem a tetteink, az
életünk adják meg. Jézus jelen van közöttünk igéjében és az eukarisztia
kenyerében. Jelen van a másik emberben, hogy szolgáljuk őt. Jelen van
kereszthordozásainkban, belső küzdelmeinkben és szenvedéseinkben, hogy
egyesülni tudjunk vele, és szemlélhessük a dolgok valódi értelmét. Jelen van
örömeinkben és sírásunkban, életünk minden helyzetében és mozzanatában, hogy
állandóan jelenlétében élhessünk. Mert Ő a dolgok, és az életünk valódi
értelme.
Róla vall Szent Pál apostol is az efezusiakhoz írt levelében, a második
olvasmányban. Az Atyához fordul imádságában és tőle kéri a bölcsesség és a
kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerhessük őt. Igen. Jézus jelenlétének
felismerése életünkben, nem egyszerűen emberi bölcselkedés eredménye, nem
emberi kitalálás, hanem Isten kinyilatkoztatásának ajándéka. Azért kell
csöndet teremtenünk önmagunkban, hogy ez az ajándék megszólalhasson bennünk.
Szava pedig világosságot gyújt bennünk, olyan világosságot, mely megismerteti:
milyen reményre hívott meg, milyen gazdag az a fenséges örökség, melyet nekünk
szán és milyen nagy az ő hatalma mirajtunk. A világ, amelyben élünk,
sötétségben van. Világosságot csak a háborúk, a gyűlölet, az embertelen önzés
világító lövedékei adnak, melyek csak ideig-óráig adnak világosságot és
célpontokat az emberi önzésnek. Valódi világosságot a hajnali fény, a húsvéti
fény, Krisztus világossága adhat, mely „az emberi nemre szelíden árasztja a
megváltás fényét”. A keresztény ember küldetése éppen abban áll, hogy Jézust
megjelenítve, ezt a szelíd fényt hordozza és nyújtsa másoknak is. A mai ünnep
így valóban a remény ünnepe, mert arról a Jézusról beszél nekünk, aki
megmutatja jövő sorsunkat, végső célunkat és az oda vezető utat is. Fölemeli
földre szegezett, gyakran reménytelennek tűnő tekintetünket és új lendületet
ad mindennapi tevékenységeinknek. Szükségünk van az ilyen ünnepekre, mert ezek
adják meg az erőt a jelen értékes megéléséhez. A jövő a jelenből épül, de a
jelen helyes megélése a jövőbe tekintő ember reménységének gyümölcse.
Ez az előre nézés, fölfelé tekintés, majd visszatérés a napi feladatokhoz,
mutatkozik meg az első olvasmány szavaiban, az Apostolok Cselekedeteinek
könyvéből vett részletben. Elmondva Jézus mennybemenetelének eseményét ezt
írja: feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe. Majd megjelenik a két
fehér ruhába öltözött férfi, akik az ég felé, a jövő reménysége felé néző
apostolok tekintetét visszairányítják a jelenbe, arra a feladatra, melyre
magától Jézustól kaptak megbízást. A feladatot már ismerik, de annak
megvalósításához még nem elég erősek. Még nem kapták meg a pünkösd Lelkét, még
ezekben a napokban is kételyek, félelmek élnek a szívükben, de várják az
ígéret beteljesedését. Hiszen Jézus megígérte: „Amikor leszáll rátok a
Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész
Júdeában és Szamariában, sőt egészen a Föld végső határáig”. Jézus ígérete
beteljesedett és azóta az Egyház szüntelen hűséggel teljesíti küldetését.
Miközben Jézusról tanúskodik a világban, fölépíti Krisztus titokzatos testét,
és maga is a föltámadott és mennybement Jézus új jelenlétének megvalósítója az
ő második eljöveteléig.
Nagy tehát a felelőssége a ma keresztény emberének. Hiszen Jézus föltámadásába
vetett hite, valamint az örök élet reménye elvont igazság marad mindaddig,
amíg tetteivel nem igazolja hite igazságát. A tanúságtétel nehéz, de nem is
önmagunkban kell vállalni és nem is önmagunkban kell bizakodni, hanem abban,
aki megígérte: velünk marad mindennap a világ végéig. Hogy bízni tudjunk benne
és ígéretében, szükségünk van arra, hogy őszintén keressük és naponta átéljük
a vele való találkozás örömét. Erről az örömről vallanak azok, akiket
szenteknek hívunk, akik jelenléte és tevékenysége mindig furcsa és talán
érthetetlen, időnként pedig gúny tárgya lesz e világ embere számára. Örömük
nem is a könnyű életet kereső felületes ember pillanatnyi élvezete, hanem a
szív békéjét hordozó ember biztonságtudata. Ezt a békét és biztonságtudatot
adja meg és erősíti bennünk Jézus mennybemenetele ünnepének titka.
Hollai Antal/MK
|
|
|
|
|
|
|
|
LELKISÉGI GONDOLATOK
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
