|
|
HOMILIA
2006
Három szokatlan, meglepő kijelentésben
összegezhetnénk a mai vasárnap szentírási üzenetét: 1) „Eljegyeztelek magamnak
örökre” (Oz 2,21); 2) „Velünk a vőlegény” (Mk 2,19); 3) „Ti Krisztus levele
vagytok!” (2 Kor 3,3). Mit takarnak, mit jelentenek ezek a fogalmak?
1. Az ószövetségi olvasmányt egy a Kr. e.
VIII. században, az északi birodalomban, kevéssel annak bukása előtt működött,
különös sorsú prófétától olvassuk, aki először a történelemben azt
hangoztatja, hogy Isten „szerelmes”. Jahve féltékeny szeretettel kötődik
népéhez, az emberhez, akit nem kényszerít, de ismételten „magához édesget”, a
szívére beszél, s akit eljegyez magának. Megható ez a gyöngéd szeretet, annál
is inkább, hiszen nem egyenlő felek között bontakozik. Sőt, a jegyes hűtlenné
válik, Izrael elárulja Jahve szeretetét, bálványokhoz fordul. Isten azonban, –
s ez a prófécia lényege, – megtisztítja, visszavezeti, helyreállítja és
eljegyzi magának örökre. Nem árt tudnunk, hogy Ozeás könyve azzal a
meghökkentő ténnyel kezdődik, hogy a prófétának jelül egy prostituálttal,
Gomerrel kell házasságot kötnie, akitől két gyermeke születik, s aki hűtlen
hozzá, akitől szenved, de akiről nem tud, nem akar lemondani, akit
visszavásárol, visszafogad otthonába. Ilyen az Isten is, feltétlenül, őrülten,
képtelenül szeret. Erről szól még Izajás némely fejezete és az Énekek éneke
egész könyve, ez ihleti a középkori misztikus teológusokat, Szent Bernát,
Sienai Szent Katalin, Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János gondolatait,
akik a lelki élet magasára jutva tapasztalják meg Isten jegyesi hűségét,
szeretetét és fenséges, költői módon szólnak róla úgy, hogy az olvasót is
magukkal ragadják.
2. Teljesen egybecseng ezzel a különös
hangvétellel az evangélium, Jézus kijelentése: „Velünk a vőlegény”. Egy
konkrét kérdésre adja ezt a választ, de ismétlése többet sejtet: „jönnek majd
napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény”. Jézus ezt magáról mondja, ő népének
„vőlegénye, jegyese”, amint Ozeás megjövendölte. Nem feddi meg övéit, amiért
nem tartanak böjtöt, mint Keresztelő János tanítványai, vagy az esszénusok.
Ezt nem hiánynak tartja, éppen ellenkezőleg az öröm, az ünnep, a jubileum, a
majd odaát tartó végtelen mennyei lakodalom kezdetének. Isten végre egybekel
népével, szétszakíthatatlanul szereti, új szövetséggel köti magához, – s ez
nem mérhető az előzővel: „új bor új tömlőbe való!” – az ó és az új szövetség
egészen más világ. Az új s a régi összeegyeztethetetlen. Új bor, új ünnep,
akár Kánában, akár az utolsó vacsora termében, akár a 2000 éves Egyház
liturgiájában. Ez a radikális látás jellemző Jézusra. Mit jelent ez a
menyegzős kép? Azt, amit az Emmánuel: velünk az Isten, aki értünk való, minket
szerető, hozzánk kötődő Isten, akinek az emberhez való viszonyából
természetesen teljesen kimarad az erotika, a testiség, a szexualitás. A
házasság képe szimbolikus, de nagyon láttató, érzékelhető, megragadható.
3. A harmadik meglepő bibliai kijelentés
pedig Szent Pál ajkáról hangzik fel: „Ti Krisztus levele vagytok!” Ezt mondja
az, aki több mint tíz levelet intézett különböző személyekhez és
egyházközségekhez, vajon miért nevezi a keresztényeket levélnek? Bizonyára
azért, mert ezzel a hivatásukra utal, az a küldetésük, hogy életükből olvasson
a világ, kiolvassa Isten végtelen szeretetét. Távoli utalás érezhető Ezekiel
próféta képére: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem
testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek!” (36,26) Nyitott könyv az
életünk, a cselekedeteink, a gesztusaink, az érzésvilágunk: vajon kiolvasható
belőle Isten jegyesi szeretete? Akinek jegygyűrű van az ujján, arról tudják,
hogy jegyesi, vagy házastársi kapcsolatban él. Ez egyszerre jelez, véd, üzen
valamit. Keresztény életünk miről szóló levél, tanúsítvány, dokumentum?
Jegyesiskolánkba az idén 30 pár jár.
Szeretnénk azt megértetni, tudatosítani velük, hogy alakuló, lassan
megpecsételődő kapcsolatuk Istennel kötött szövetség is, ha rábízzák az
életüket. Milyen jó, hogy ez nemcsak a jegyesek, házasok, családosok
privilégiuma, hanem minden, mélyen hívő emberé! – Ma, nagyböjt előtt az utolsó
évközi vasárnapon emlékezünk meg a világ éhezőiről. Szomorú, hogy a fizikai
eledelre vágyókon, az indiai lesoványodott gyermekeken itthonról nem nagyon
tudunk segíteni. Ám közelünkben is vannak szeretetre, vígasztalásra, reményre
éhezők és szomjazók. Tegyünk jót velük, törjük meg számukra az eucharisztikus
lakoma kenyerét és éreztessük meg velük, hogy őket is szereti az Isten!
Pákozdi István/MK
|
|
|
|
HOMILIA
2003
„Vajon böjtölhet-e a
násznép, míg velük van a vőlegény?”
Ma ismét Jézusnak egy kérdésével találkozunk az evangéliumban, melyre tőlünk
várja a feleletet. És mivel a kérdés onnan fakadt, hogy egyesek
megbotránkoztak Jézus tanítványainak viselkedésén, ő maga adja meg a feleletet
is nagyszerű pedagógiai bölcsességgel. Ma ismét arra tanít bennünket, mi az,
amivel több az Újszövetség az Ószövetségnél. Ma ismét megvilágítja előttünk az
igazságot, a szeretet mélyebb értelmének kinyilatkoztatását, mely tartalommal
tölti meg a törvény betűjét. Egyszóval ma ismét életet visz Jézus a holt
betűbe, hogy az is képes legyen életet közvetíteni az ember nem ritkán holt,
formákba merevedett vallási gyakorlatainak.
A böjt a próféták ajkán megszólaló isteni parancs. Célja a szív megtisztítása
minden hiábavalóságtól és bűntől. Már Izajás próféta könyve is felhívja a
figyelmet arra, milyen az Istennek tetsző böjtölés: „Oldd le a jogtalan
bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat,
és minden igát törj össze! Törd meg kenyeredet az éhezőnek…”(Iz 58,6-7).
Mindezek a tettek olyan erőt ajándékoznak az embernek, hogy valóban képes lesz
egész egyéniségét megújítani. Ez a fajta böjtölés az Újszövetségben sem
veszíti értelmét és jelentőségét. Jézus nem is arról beszél, hogy nem lenne
szükség az Isten iránti szeretetünk bizonyságául szolgáló böjtre, hanem azt
világítja meg, hogy velünk van a vőlegény, és ez az öröm ideje. Ő azért jött,
hogy megtanítson erre az örömre. A böjtnek is megvan az ideje. Jézus maga is
böjtölt az evangéliumok tanúsága szerint. És világosan beszél arról is, hogy
eljön majd az idő, amikor elviszik a vőlegényt, és akkor, azon a napon majd
böjtölnek a tanítványai is. De ez a böjtölés új lelkületet kíván. Ez a
böjtölés, ez az Isten iránti szeretet az új bor, amelyet nem lehet
megvalósítani régi szokványos lelkülettel. „Az új bor új tömlőbe való”.
Jézussal való találkozásunk éppen arra szolgál, hogy levessünk magunkról
mindent, ami régi, és Krisztusba öltözködve, új emberként, új életet éljünk (Kol
3,9-10). Az Ószövetség előkép, mely Istenről beszél, és ahogyan azt Szent Pál
apostol is tanítja: nevelőnk Krisztusra (Gal 3,22). Az Újszövetségben pedig
maga Isten szólal meg, már nem közvetítők által, hanem Fiában.
Ő az a vőlegény, aki szereti, magához veszi jegyesét, az Egyházat, az Isten
népét, hogy örökre magához kapcsolja szeretetének kinyilatkoztatása által.
Erről a jegyesi szeretetről beszél a mai szentmise első olvasmánya is, melyben
Ozeás prófétán keresztül szól az Úr. Mennyire megrendítőek és misztikus
képekben gazdagok e szavak, melyek Isten irántunk való szeretetét talán az
Ószövetségben nem mindig megszokott gyöngédséggel közvetítik: „Eljegyezlek
magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel.
Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. Igen, ezek azok a pillérek és
tartóoszlopok, melyekre valóban felépülhet a tartós, tiszta és értéket hordozó
szeretetkapcsolat. Az igazság, a törvény, a jóság, a szeretet és a hűség az,
amely megadja az Istentől rendelt dolgok értelmét. Megismertetnek magával az
Úrral. Éppen ez az ismeret az, ami hiányzik a mai ember életéből. Ezért
halványodik el az értelme ezeknek az értékeknek, s talán éppen itt fedezhető
fel küldetésünk lényege: megismertetni újra embertársainkat az igazság, a
törvény, a jóság, a szeretet és a hűség időtálló értékeivel, melyeket magától
Istentől sajátítunk el mi magunk is. Mert az Istent kereső ember életének nem
az a célja, hogy jó tetteket vigyen végbe, hanem, hogy közösségben legyen az
Úrral. És ennek a közösségnek gyümölcsei, tanúságtevői a jó cselekedetek. Az
Úrral való közösség vezet el az új, a lélek szerinti életre.
Szent Pál apostol, a második szentírási olvasmányban ugyancsak erre az új
életre figyel és irányítja a mi figyelmünket is. Ennek az új életnek forrása
az a bizalom Isten iránt, mely Krisztusból ered. Ő az a forrás, akihez érdemes
odamenni, hogy merítsünk belőle. Bőven ajándékozza nekünk kincseit. Ahogyan
Szent Efrém írja: „aki szomjas, az örül, amikor iszik, és nem búsul azon, hogy
nem bírja kiinni az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás
anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét
ihatsz belőle”. A forrásból fakadó víz mindig sokkal több, mint amit meg
tudunk inni, így másoknak is adja éltető erejét és mi is újra vissza tudunk
térni hozzá megújulni. Állandóan meg kell újítani bizalmunkat Istenbe, ez
mindennapos feladatunk. Nem önmagunk erejére támaszkodunk, hanem Istenhez
fordulunk, mert „Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái
legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké. Hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet”.
Itt érünk vissza a kiinduló kérdéshez: tartalommal megtölteni a törvény
betűjét, életet vinni a holt betűbe, hogy az is képes legyen életet
közvetíteni. Nem a régit foltozgatjuk, nem a megkopottat javítgatjuk, hanem új
tömlőbe új bort töltünk, mely erővel teli. Ezt nevezzük tanúságtételnek, mely
szavak nélkül is hirdeti a megújult élet boldogságát. A Krisztust követő ember
egyéniségén átragyogó boldogság a legigazabb ajánlólevél az evangélium
mellett. Ezt hordozzuk magunkon, a szívünkben. Ezt olvassa és értse meg minden
ember, mert ezt az evangéliumi boldogságot az élő Isten lelkével írják az élő
szív lapjaira. De boldogok lehetünk, ha merünk így új lendületet vinni
mindennapi csöndes tanúságtételünkbe.
Hollai Antal/MK
|
|
