|
|
L I
T U R
G I A
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
LELKISÉGI GONDOLATOK
Homilia:
2009
2006
2003
-
Forrás
+
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2009
A templom megtisztítása
Tavasszal minden kerületben megszervezik a
lomtalanítást. A pincében, padláson, lakásban felhalmozódott szemetet,
hasznavehetetlen holmikat kihordják a kapu elé és a szemetes elviszi. Így a
húsvéti ünnepekre megtisztulnak a házak. Jézus húsvét előtt a jeruzsálemi
templomból lomtalanította a nem odavaló dolgokat. Kihajigálta az ólakat,
kalitkákat, fölborította a pénzváltó asztalokat és kötéllel kihajtotta a
kufárokat. Lelkünk templomában is idők folyamán felgyülemlenek a bűnök. Húsvét
előtt itt is nagytakarítást kell rendezni. Nagyböjt 3. vasárnapjának
szentírási olvasmányai emlékeztetnek minket lelkünk lomtalanítására. Az
Evangélium rejtett értelmét keresve, úgy tűnik, három dologtól kell lelkünk
templomát megtisztítani.
1. A lanyhaságtól, a lelki restségtől
A tanítványok, amikor később visszaemlékeznek a jeruzsálemi templom
megtisztítására, a 68. zsoltár szavait vonatkoztatják a Mesterre: „Buzgóság
emészt el házadért”. Jézusban tehát lobog az Atya ügye iránti szent
lelkesedés. Ég benne az Isten iránti hódolat. Árad lelkéből az elmélyült
imádság utáni vágy. Ez az égő buzgóság ragadja a szokatlan cselekedetre: a
kufárok kiűzésére.
+! Ha Jézus emésztő buzgóságának
fellobbanására gondolunk, nem kell-e szomorúan megállapítanunk, hogy belőlünk
meg éppen a buzgóság kezd kihalni. Meg is nyugtatjuk magunkat: Isten bizonyára
meg van elégedve velünk. Nem kíván tőlünk többet. Nincs szükség további
tökéletesedésre. Elvégezzük szokott imáinkat, elmegyünk vasárnap a
szentmisére, súlyosabb erkölcsi kilengéseink nincsenek. Így arra gondolunk,
hogy napjaink szépen, minden különös erőfeszítés nélkül belefolynak az
örökkévalóságba. De ha felütjük a Jelenések Könyvét, megdöbbenve
értelmezhetjük magunkra Krisztus kifogásait, amellyel a laodíceai egyházat
vádolja: „Ismerem tetteidet. Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg
volnál, vagy meleg. De mivel langyos vagy, kivetlek a számból.” Isten
mindegyikünket meghatározott feladattal bízott meg. A feladathoz megadta a
képességeket is. És elvárja, hogy feladatainkat buzgón végezzük el. Diogenész
látta az embereket cél nélkül ténferegni az utcákon. Fogott erre egy üres
hordót és kezdte föl-alá gurigatni. Nevetve kérdezték a járókelők: „Micsoda új
trükk ez?” Így válaszolt: „Meg akarom mutatni, hogy én is csinálok valamit.”
Vannak, akik oly ügyesen adminisztrálják magukat, hogy semmittevésükkel a
lázas munka látszatát keltik. Legyen jelszavunk a buzgóság tekintetében:
„Tevékenységünket 5-ös sebességgel járatjuk”. Mert 1-esben csak gyilkolja a
motort és nem ad örömet a vezetőnek.
2. A dolgok varázsától, az öncélú gyűjtéstől
Pár évvel ezelőtt piacra dobták a
kvarcórákat. Egyszerre minden gyermek agyonszekálta szüleit, hogy neki is
ilyet vegyenek. Tízéves kislány hisztizve kiabálja: „Nem élhetek gördeszka
nélkül!” A birtoklás szenvedélye könnyen úrrá lesz a lélekben. Azt hisszük,
akkor élünk igazán, ha sok holmink van. Diogenész csak egy hordót tartott meg
magának és egy poharat. A hordóban lakott, a pohárból meg ivott. De amikor
észrevette, hogy egy fiú a tenyerével merített a forrásvízből, a poharat is
eldobta. Mégis boldogabb volt, mint a modern kor embere, aki a párizsi
világkiállításon 100.000 eszközt mutat be, amellyel életét könnyebbé teheti.
Aztán elég egy negyedórás áramszünet, és tehetetlenebbnek érzi magát, mint az
ősember, aki két kezével mindent megoldott. Kimondhatatlan csapást jelentene,
ha a világ számunkra csupán megszerezhető tárgyakból állna. A tisztán anyagi
dolgokból álló világ olyan sivár, amely elől csak az italba, meg a mámorba
lehet menekülni. Jézus! Ostoroddal hajtsd ki lelkünk templomából a kuporgató
élet ezer áldozati állatát, a luxuscikkeket és borítsd föl pénzváltó
asztalainkat.
3. Önmagunk bálványozásától
Nagy a kísértésünk, hogy templomot emeljünk,
de abban saját bálványképünket akarjuk imádni, vágyunk, hogy oltárt építsünk
benne, de azon saját magunknak akarunk áldozatot bemutatni, s nem szolgálni
akarjuk embertársainkat, hanem azt várjuk, hogy mindenki minket tömjénezzen.
Nagyböjtben a magunkkal törődés helyett, fokozatosan észre kell vennünk a
rászoruló embertársat is. Kövessük Urunk, Jézus példáját. Ő keresztjének
hordozása közben is Jeruzsálem síró asszonyait vigasztalta. Hagyta, hogy
megfosszák ruháitól és engedte, hogy a katonák szétosszák maguk között.
Irgalmát a jobb latornak tartogatta, véres képmását Veronikának adta,
Édesanyját Jánosnak ajándékozta, emberi lelkét az Atya kezébe ajánlotta. A
töviskoronán kívül mindenét szétosztogatta. Ezt a magunkról elfeledkező
lelkületet ápoljuk lelkünkben. Az önzést pedig engedjük lomtalanítani az
Úrnak.
4. Töltsük be imádsággal
A vákuum, az üresség azonban visszariaszt.
Lelkünk templomának sem szabad üresen maradni. Az imádság házává kell tenni.
Be kell töltenünk imádsággal. Legyünk most nagyböjtben buzgóbbak az
imádságban. Ne többet imádkozzunk, hanem mélyebben, összeszedettebben.
Biztosítsuk a csendes lelkületet. Ne engedjük, hogy a vásárcsarnok lármája
zavarja áhítatunkat.
* * *
Dolgozatírás. Csengetéskor a tanár kijelenti:
nem szedem be a füzeteket. Mindenki kap egy piros ceruzát és saját maga
javítja ki a hibákat. Az kap jó jegyet, aki több hibát vesz észre és javít ki
a dolgozatában. Ne várjuk meg, míg Jézus ostorral űzi ki belőlünk a hibákat.
Nagyböjtben vegyük kezünkbe a piros ceruzát és irtogassuk, javítgassuk
hibáinkat. Imánk pedig a költővel szálljon az Úr elé: a langyosságtól segítsen
leginkább megszabadulni. Amíg eredményt nem érünk el, kérve kérjük:
„Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!” (Sík Sándor: Júniusi körte)
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2006
„Arcod haragos fellegekből
/ Ismerős nekem, Isten” – írta egyik versében Ady (Könyörgés egy kacagásért).
1. A mai vasárnap
evangéliumában Jézus úgy áll előttünk, mint egy forradalmár, mint egy
fölforgató, akár egy régi próféta. A zsidóság egyetlen, legbecsesebb
kultuszhelye, a jeruzsálemi templom körül nyüzsgő élet, adás-vevés,
pénzváltás, kereskedelem folyik. Lármás kufárok adják el a jámbor hívek
számára az áldozatbemutatáshoz szükséges galambokat, juhokat, ökröket, amikor
Jézus hirtelen kötélből ostort fon és fölborogatja asztalaikat, szétszórja
pénzüket, mi több, dühtől lihegve széjjelzavarja őket. Ostorcsapások között
hangzik el Jézus egyetlen mondata: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” A
tanítványok pedig, az evangélium leírása szerint megértették, hogy
beteljesedett ebben a cselekedetében a 68. zsoltár: „Házadért való buzgóság
emészt el engem”. Meghökkentő, elgondolkodtató epizód az Úr életéből;
valószínűleg, aki sokszor kikapott gyermekkorában a szüleitől, még inkább érzi
pszichikai erejét, hatását.
2. Jézus életének ez a
jelenete felidézi bennünk az ószövetség különféle elbeszéléseit Isten szent
haragjáról. Az a bibliai szakasz, amelyet ma Mózes 2., más néven a Kivonulás
könyvéből olvasunk, a 10 ige, a 10 kijelentés, amelyet mi Tízparancsolat néven
ismerünk, nemcsak valamikor Mózesnek adott kemény szabályrendszer, nemcsak
Izrael ókori történetének törvénytára, hanem az egész emberiség egyetlen útja
önmaga kibontakozása és a teremtő Isten felé. Ezért védelmezi azt Mózes az Úr
tüzes, haragló tekintetével, amikor lejön a hegyről és népét bálványimádásban
találja. Isten így szól ekkor Mózeshez: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez,
engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom” (Kiv 32,10). Egyiptomban a Kr.
előtti XVI–XII. századból ismerős az úgynevezett Halottak Könyve, amit szokás
volt eltemetni az elhunyttal együtt. Ebben mentségeket találunk, amelyekre az
eltávozott odaát, az istenség előtt hivatkozhatott: „Nem voltam igazságtalan.
Nem raboltam. Nem voltam kapzsi. Nem loptam” stb. Ezzel szemben a 10
parancsolat Istene itt a földön lép elénk szabályaival, amelyek a
lelkiismeretet kötelezik. Sok közülük magyarázattal is el van látva, mert
életünk szabályozója, s mindig emlékeztetni akar Arra, aki nemcsak
megteremtett minket, de akinek joga van beleszólni életünkbe, irányítani,
vezetni azt. Ezeket az isteni parancsokat Jézus sem törli el, hanem
beteljesíti. „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű,
vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt
5,17–18). Természetesen ő, mint az emberiség Üdvözítője, isteni tekintéllyel
szól az ószövetségi törvényről. Ostorozza azokat, akik messze kerültek annak
lelkületétől, csak szavain rágódnak. Ezért rámutat annak lényegére: „Szeresd
Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, (mert) ezen a két parancson alapszik
az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36–40). A két kőtábla szimbólum: a
kinyilatkoztató, a szigorú, értünk aggódó, a mi javunkat akaró, teremtő Isten
jelképe. Nem mindegy, hogyan élünk! – Jézus arcán, – még ha manapság nem
szívesen beszélünk is róla, – az „értünk haragvó Isten” vonásai tükröződnek.
Isten joggal haragszik az emberre: már a teremtés hajnalán, a bűnbeesés után,
amikor a kígyót megátkozza, dühe a szabadságával visszaélt ember védelmében
tör ki (vö. Gen 3,14). Illés próféta dühén át is Isten haragja nyer
kifejezést, amikor a Kármel-hegyi áldozat után végeznek Baál bálványimádó
prófétáival (vö. 1Kir 18,40). Az ószövetség népe tudja, hogy Jahve, a Seregek
Ura él, ismeri tetteit, számon kér, elvár, nevel. Izajás próféta írja:
„haragja izzó, elviselni nehéz... nyelve mint emésztő tűz, lehelete mint a
megáradt patak” (30,27). Isten haragját úgy élik át, mint saját vétkük,
eltévelyedéseik, szeretetlenségük következményét. Azt is tudják, hogy Isten
nem dönt haragja hevében, mert ő mégiscsak Isten és nem ember (vö. Oz 11,9). –
„Érted haragszom, és nem ellened!”
3. Ha hiteles képet
akarunk formálni Jézusról, akkor ebben az ószövetségi háttérben kell őt
szemlélnünk. Személyében továbbra is jelen van köztünk a miattunk és értünk
aggódó Isten. Amikor indulattal parancsol a sátánnak, megfékezi a démoni
erőket, szinte magán kívül száll szembe a képmutató, ravasz farizeusokkal,
amikor a szívtelen szolga történetét meséli el, akinek sokat engedtek el, ő
mégis kegyetlen maradt szolgatársával; s amikor a jeruzsálemi templomot
nyilvánosan megtisztítja a rablók barlangjára emlékeztető kufároktól. Jézus
azért jött, és arról tett tanúságot, hogy „aki nem hisz a Fiúban (azaz
őbenne), arra Isten haragja száll” (Jn 9,36). Pál apostol is ír erről: „Isten
haragja száll a hitetlenség fiaira” (Kol 3,6), vagy: „Megnyilvánul az égből
Isten haragja az emberek gonoszsága fölött” (Róm 1,18). A Szentírás minden
lapja ennek ellenére arról szól: „Isten nem haragra szánt minket, hanem az
üdvösség elnyerésére” (1 Tessz 5,9). A harag nem öncél, nem ellenünk, hanem
értünk való. Komolyabban kell vennünk azt, hogy féltékeny szeretettel fordul
felénk, a javunkat akarja. Fenyítéke azt szolgálja, hogy megváltozzunk, észbe
kapjunk, visszatérjünk hozzá, egyetlen Urunkhoz, Istenünkhöz. Jézus határozott
mozdulatai azt jelzik, hogy ő tényleg tüzet jött bocsátani a földre (vö. Lk
12,49), s ez lehet, hogy kezdetben haragot jelent: a selejtnek, a bűnnek, a
rossznak az elégetését, de azután a Szentlélek mindent átragyogó, sugárzó
világosságát, rendet, értelmet, tiszta szándékot!
Föl kel hát nekem is
tennem magamban a kérdést: komolyan veszem-e a haragvó Jézus személyében értem
aggódó, felém forduló Istent? Komolyan számítanak-e életemben azok az értékek,
amelyeket Isten annak tart: az istentisztelet, az igazság, a tisztaság? Sőt,
ha Isten ilyen tulajdonságokkal nevel minket, akkor nekünk is következetes
szigorral kell elsősorban önmagunkat formálnunk (munkában, tanulásban,
sportban, élvezeteink mérséklésében); és a ránk bízottakat is ebben a tudatban
nevelnünk! Így tölt el ma minket is az Úr házáért, ügyéért, üdvösségünkért
való buzgóság igényes lelkülete. Ámen.
Pákozdi István/Magyar
Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2003
„Emészt a házadért
való buzgóság”
A zsoltárok(68,10) imádságos gondolata fogalmazódik és szólal meg a
tanítványok szívében, amikor a templomot megtisztító, az árusokat,
pénzváltókat kikergető és asztalaikat felforgató, pénzüket szétszóró Jézust
látják. És ez a mai, a harmadik nagyböjti vasárnap lényegét összefoglaló
gondolat is: emésztő buzgóság. Vagyis tettekben megnyilvánuló imádás,
tisztelet és szeretet. Mert Jézus templomot megtisztító prófétai cselekvése
mindenekelőtt kinyilatkoztatás, mely az atyai ház új fényében mutatja be a
templomot. Jézust nem az áldozathoz megvásárolható állatok látványa bántja
elsősorban, hanem az a közöny és üres kereskedő szellem, ahogyan az Atya
házával bánnak az ott lévők. „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká” –
mondja, mintegy magyarázva tettének értelmét. Milyen megilletődött szeretet
tölthette el lelkét, amikor belépett a templomba, amikor a kövekben, az
épületben otthonra talált, mert az Atya házát fedezte fel bennük. Nem is
állították meg cselekvésében, csupán jeleket kértek tőle, hogy mindezt
megteheti. És Jézus nem is késlekedett a legszentebb és leghitelesebb jelről
beszélni tettének igazolására: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három
nap alatt fölépítem!” Persze, akik a kőből emelt épületben nem látják már az
atyai házat, hogyan is érthetnék Jézus szavait, melyek nem a kőtemplom
újjáépítéséről, hanem a feltámadásról, az új élet kezdetéről szólnak. Mert az
Atya ajándéka abban áll, hogy életre kelti a holtakat, és ezzel megvilágítja
mindennek az értelmét.
Az evangélium üzenetének szimbolikus értelmét nekünk is meg kell látnunk.
Testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, melynek hivatása, hogy
megdicsőítse az Atyát. Jézus éppen azért vette magára a mi emberi
természetünket, azért jelent meg közöttünk testben, hogy példát adjon, és
megtanítson minket az Atya megdicsőítésére. Ha nagyböjt számunkra is az
emésztő buzgóság ideje, akkor nekünk is meg kell szentelnünk testünket, hogy
az Atyának tetsző áldozatokat mutathassunk be. A juhok, az ökrök, a pénzváltók
pénze szimbolizálják azokat a kísértéseket, melyek elkényelmesítenek,
megszokottá és közömbössé teszik életünket, Istenhez és egymáshoz való
viszonyunkat. Jelképezik azokat a bűnöket is, melyek akadályozzák bennünk a
lényeg meglátását, az Atya szeretetének fölfedezését. Mennyire szükségünk van
nekünk is arra ezekben a napokban, hogy valódi buzgósággal kiűzzük magunkból
mindazt, ami nem méltó Isten templomához, a keresztségben kapott
fölszenteltségünkhöz, mely a mi szívünket is az Atya házává formálja. Le kell
rombolnunk magunkban a régit, hogy fölépülhessen az új, meg kell halnunk bűnös
önmagunknak, hogy életre kelhessünk Jézussal, az Atya dicsőségére. Jézus
tudja, mi lakik bennünk. Nem szorul arra, hogy bárki is felvilágosítsa rólunk.
Éppen ezért állítja elénk e napon ezt a képet, hogy ne féljünk radikálisan
szakítani magunkban a bűnnel, hogy ezentúl már ne önmagunknak éljünk, hanem
annak, aki értünk meghalt és föltámadt. Ez a radikalitás fájdalmas, de
szükséges, hiszen az orvos sem sajnálni, hanem gyógyítani akarja a beteget,
amikor belép a műtőbe.
A szeretet pedig nem kellemesen csengő, hízelgő szavak füzére, hanem tetteink
gyümölcse, elkötelezettségünk igazolása. „Aki szeret engem, megteszi
parancsaimat” – mondja Jézus az utolsó vacsorán többször is a tanítványoknak.
Ebben az összefüggésben látjuk magunk előtt és olvassuk a Mózes második
könyvéből vett ószövetségi olvasmányt, mely a Sínai-hegyen kihirdetett
Tízparancsolat törvényét állítja elénk. A szeretet ezekben mérhető le. Aki
engedelmeskedik Isten kinyilatkoztatott törvényeinek, az szereti Őt. Nagyböjt
a Tízparancsolattal való szembesülésünk ideje is. Bizony nem ritkán nekünk is
ostort kell fonnunk, hogy megtanítsuk önmagunkat a valódi szeretet titkát
magában rejtő parancsok valódi értékére, és megtartásának útjára. Testünk
temploma ezekből a súlyos kövekből épül fel. Mennyi önmegtagadásra, alázatra
és szelídségre van szükségünk, hogy kilépjünk önzésünk világából és akarjuk
élni az Isten és a felebarát iránti szeretet lehetőségeit. Hivatott tanúk
vagyunk. Mert a világ, melyben élünk, egyáltalán nem a Tízparancsolat
szellemében és szerint él. Sőt, pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. Mert
bőven van más istene az igaz Istenen kívül, hamis bálványainak sokaságával
veszi körül magát, káromolja Istent és egyáltalán nem is akarja megszentelni
az Úr napját. Nem tiszteli a családot, öl, házasságot tör, lop, hamisan
tanúskodik, irigy és önző. Mindezt úgy fogalmazza meg: hiszek Istenben, de nem
vagyok elvakult, tudok élni is. Szükségünk van-e nekünk is a Jézussal való
találkozás megtisztító kegyelmére? Fölismerjük-e, hol nehéz a mi életünkben
megvalósítani a szeretet Tízparancsolatban megfogalmazott útját? Mert így és
itt válik igazán böjtté, vagyis szeretetté mindaz, amit teszünk.
A jó szándék megvan bennünk, de gyakran kevésnek érezzük az erőt önmagunkban a
szándékok megvalósításához. Honnan az erő? Erre a kérdésre válaszol Szent Pál
apostol a mai második olvasmányban, a korinthusiakhoz írt első levélben: „mi a
megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a meghívottaknak Isten ereje és Isten
bölcsessége”. A nagyböjt idején gyakran szemléljük a Megfeszített arcát. Csak
meg ne botránkozzunk és el ne utasítsuk hamis bölcsességünk rövidlátó
gyöngesége miatt. Az Isten akarata szerinti élet, mindig a kereszt és a rajta
megfeszített titkát szemlélteti velünk, aki megtanít arra, hogy halál nélkül
nincs föltámadás és önmagunk megtagadása nélkül nem élhetünk Isten
szeretetében. Boldog, aki megtalálja és befogadja Isten bölcsességét, hogy
valódi és hiteles templomot építsen az Atya dicsőségére.
Hollai Antal/MK
|
|
|
|
|
|
|
|
LELKISÉGI GONDOLATOK
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
