|
|
L I
T U R
G I A
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
LELKISÉGI GONDOLATOK
Homilia:
2009
2006
2003
-
Forrás
+
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2009
Miért kellett Jézusnak szenvednie?
Vannak szentírásmagyarázók, akik azt
állítják, hogy Edessza pogány királya követeivel levelet küldött a Názáreti
Jézusnak. A levélben közölte, hogy tudomására jutott a Jézusra váró halálos
ítélet. Felkínálja, meneküljön Edesszába, ő védelmébe veszi. Jézus azonban nem
szökött meg a keresztút elől, hanem tudatosan vállalta a földbe hullott
gabonaszem sorsát.
Így volt, nem így volt, nem tudjuk eldönteni.
Azt azonban János följegyezte evangéliumában, hogy pogány görögök keresték a
Vele való találkozást, és Jézus a szenvedésének értelméről beszélt velük.
Kifejtette, hogy a kereszt „élete nagy órája” lesz, amellyel megdicsőíti az
Atyát, megdicsőül ő maga, és példaképpé lesz minden szenvedő ember számára.
Nagyböjt 5. vasárnapján, amelyet a liturgia a
szenvedés első vasárnapjának nevez,
szembesülünk azzal a misztériummal, miért kellett Jézusnak szenvednie. És
talán az ő szenvedésének fényében a magunkéra is feleletet kapunk.
Miért szenvedett Jézus?
Amikor Clodvig, frank király, keresztelkedése
előtt Jézus szenvedéséről hallott, kardjára csapott és így kiáltott: „miért
nem lehettem én ott! Majd szétcsaptam volna frankjaimmal a zsidók közt!”
Milyen jó, hogy Clodvig nem volt ott a frank sereggel! Megakadályozta volna a
megváltást. Az Úr Jézus az őt kereső pogány görögök előtt kifejtette önkéntes
szenvedésvállalásának okait:
1. Elvhűségből
Azt mondja passiójáról: „Most dicsőül meg az
Emberfia.” Úgy érzi, gyáván elmenekülhetne, de akkor föl kellene adni elveit.
El kellene árulni hivatását, ki kéne egyezni a farizeusokkal. Fel kellene
hagyni a tiszta isteneszme hirdetésével. Ha viszont kitart meggyőződése
mellett, akkor vállalnia kell a keresztutat és a halált. Ellenfelei
megpróbáltak hízelegni, ráijeszteni, elhallgattatni. Jézus nem volt fakír,
mazochista, aki keresi a fájdalmat vagy élvezi a szenvedést. Hanem hős volt,
aki hűséges maradt elveihez élete árán is. Teljesítette kötelességét.
Kitartott küldetése mellett.
A pompeji katona élete árán is hűséges volt
őrhelyéhez. Akkor is, amikor hömpölygött feléje a Vezuv tüzes lávája, ő csak
állt rendületlenül a kapunál. Állva temette be a hamueső. Jézus nem az
őrállomásához, hanem az elveihez maradt hű. Egészen a vértanúságig. Ezt
tükrözi a nagypénteki liturgia piros színe. Nem feketében gyászoljuk Jézus
halálát, hanem pirosban ünnepeljük Őt, mint a vértanúk királyát.
+! Én se keressem a keresztet! Ne örüljek
neki! Ne élvezzem a fájdalmat! De maradjak hűséges elveimhez akkor is, ha
ezért szenvednem kell. A költő is erre figyelmeztet: „Vesd meg, kik egy jobb
falatért eladják magokat. Százszorta inkább éltedet tagadd meg, mint magad.
Hadd vesszen el az élet, ha a becsület marad!” (Petőfi Sándor: Ha férfi vagy,
légy férfi)
Az Egyháznak szüksége van arra, hogy
gerinces, elveihez hűségesen ragaszkodó hívei tudjanak NEM-et mondani
hízelgésnek és fenyegetésnek egyaránt, ha az Isten ügyéről van szó. Úgy, mint
Jézus. Ő nem kereste az összeütközést, kitért a provokálás elől, de gyávaságra
nem lehetett rávenni. Akkor jöjjön inkább a Golgota és a kereszt.
2. Engedelmességből
Jézus földi életében gyakran beszélt
szenvedéséről és haláláról. Úgy emlegette, mint „életének nagy óráját”.
Szenvedése Isten üdvözítő tervének teljesítése volt. Ő nem úgy fogadta a
szenvedést, mint véletlen katasztrófát, kikerülhetetlen tragédiát, hanem mint
az Atya akaratát. Jézus passiójában bemutatta, hogy van még a földön tökéletes
engedelmesség az Atya akaratának teljesítésében. Krisztus engedelmessége
mellett minden emberi engedetlenség elvesztette igazi élét. A bűn lényege
ugyanis abban áll, hogy az ember visszautasítja Isten akaratát: „Nem
szolgálok!”, és visszautasítja Isten szeretetét: „Nem kell!” Jézus ezt tette
jóvá halálig tartó engedelmességével és végtelen szeretetével. Nagypénteken 3
órakor ezért helyreállt a kapcsolat Isten és az ember között. Mert a Mennyei
Atya az ő viselkedésében többet kapott engedelmességben és szeretetben, mint
amennyit a világ bűne megtagadott tőle.
+! Ezért tör fel ajkunkon a hála a Keresztút
minden állomásán: „Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent
kereszted által megváltottad a világot!” Ezért ünnepeljük nagypénteken a
leleplezett keresztet: „Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a
világnak váltsága. Jöjjetek hát keresztények, hódolattal hajtsunk térdet.
Üdvözlégy szent keresztfa!”
3. Helyettesítő elégtételként
Krisztus helyettünk vetette alá magát az Atya
ítéletének. Ilyen helyettesítő elégtételre ismer példát a történelem. Régi
görög történetírók feljegyezték Kodrus király életét, aki önmagát áldozta fel,
hogy megmentse népét a pusztulástól.
Az athénieket ellenség támadta meg, s ostrom alá vette a várost. A
szorongatott város királya megkérdezte a delfi jósdát, mi lesz a sorsuk.
Válasz: a város felszabadul, ha a király az ellenség által elesik. A hír
eljutott az ellenség táborába is, és ezért senki sem merte bántalmazni. Végre
Kodrus éjszaka álruhában a táborba lopódzott. Az őrök kémnek gondolták és
leszúrták. Az athéniek megmenekültek. Ezt a szempontot állította előtérbe az
Úr, amikor kijelentette: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és el nem hal,
egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.”
+! Hány bűnös megtérését tudnánk mi is
kiesdeni, ha saját szenvedésünket egyesítenénk Jézus áldozatával!
*
Miért a szenvedés? Örök emberi kérdés. Saját
szenvedésem okát nem mindig tudom megfejteni. Csak annyit tudok, hogy Valaki
tudja. És ebben nyugszom meg. Ehhez még hozzátehetem: és azt is tudom, hogy
Valaki nem magyarázkodott, hanem magára vette a keresztet, és bemutatta, hogy
együtt érez velem, és hogy a szenvedés nem a Gondviselés tévedése. Azon
átcsillan a szentek által oly gyakran hangoztatott megállapítás: „Földi
életünk legnagyobb értéke a néma, panasz nélküli szenvedés!”
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2006
Andersennek van egy meséje az ördög tükréről.
Ennek a görbe tükörnek az a tulajdonsága, hogy a jó dolgokat összezsugorítja,
kicsinek mutatja, míg a rosszakat felnagyítja, a valóságosnál sokszorta
nagyobbnak tünteti fel. Egyszer ez a tükör széttört, és szilánkjai az emberek
szemébe hullottak. Ez az oka annak, hogy világunkban a jót alig vesszük észre,
a rosszat viszont többnyire hatalmasnak látjuk. Eddig a mitológiai ízű mese, a
valóság azonban éppen az ellenkezője. Az, amit a mai vasárnaptól kezdődően
húsvétig ünnepelünk: Jézus Krisztus, az Isten Fia, az emberiség egyetlen
Megváltója valóban megtöretett értünk; szenvedésének és halálának értékei
azonban nem a szemünkbe, hanem a szívünkbe hullottak, hogy azokból egész
keresztény életünk folyamán meríteni tudjunk.
1. A mai evangélium Jézus belső
szenvedéséről, lelki kínjairól beszél. Szavaival, képeivel értelmezi a
rákövetkező tragikus események krónikáját, passióját. „Eljött az óra” – ezzel
kezdődik Jézus megnyilatkozása. Akkor mondta ezt, amikor már csak hat nap volt
az igazi húsvét előtt. Földi életének utolsó hete kezdődik. Tudja jól, hogy
annakidején a kánai menyegzőn azt mondta Anyjának: „Még nem jött el az én
órám”, de most már ütni kezd ez az óra, amelynek végkimenetele: az Emberfia
megdicsőülése. Jézus irtózik a haláltól; félelme a szenvedéstől és az
elmúlástól teljesen valóságos, jogos, megjátszhatatlan: „mélyen megrendült a
lelkem” – mondja, sőt a Getszemáni-kertben nyíltan könyörög: „Atyám, ha
lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék,
hanem a tied!” (Lk 22,42) – Ez megérint minket: milyen világosan látja Jézus
emberi sorsát. „Ő hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és
könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól”, mégis „a szenvedésből
tanulta meg az engedelmességet” (Zsid 5,7–8). Isteni mivolta ellenére neki is,
mint minden földre született embernek a néha emberfeletti teljesítményeket
kívánó szenvedésből kellett az embersors tragédiájának engedelmességét, a
halálraszántság, a kiúttalanság, a megsemmisülés engedelmességét megtanulnia.
2. Jézus egy hasonlattal szemlélteti sorsát:
„Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal,
sok termést hoz”. A fájdalomban megjelenik a vigasz tudata: az élet legnagyobb
ellentmondása, „aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyűlöli (azaz
kevésre tartja), az megmenti az örök életre”. Antióchiai Szent Ignác, akit egy
római amfiteátrumban végeztek ki a II. század elején, így vallotta: „Isten
gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta
kenyerének bizonyuljak” (ad Rom IV,1). Micsoda hatalmas tett! Az odaadás
áldozata egy nagy termésért, az emberiség megváltásáért. Jézus ezért jött,
hogy ezt elvégezze. A keresztény mártírok, vértanúk pedig ebbe az áldozatba
kapcsolódva mondtak le földi életükről, ha arról volt szó, hogy hittagadás
vagy halál. Nem könnyen tették, de megtették. A mi szenvedésünk és tudatosan
elfogadott halálunk sem véletlen, hanem az örök életért vállalt legnehezebb
lépcsőfok, a búzaszem sorsa.
3. „Megdicsőítettem, és továbbra is
megdicsőítem! Ha pedig fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok.”
Prófécia az agóniában. Jézusban ismételten megdicsőült már az Atya: a
keresztségekor, a táborhegyen, Lázár föltámasztásakor, minden egyes
jótettében, csodájában, tanításában. A kereszten magasba emelve pedig a földön
élő valamennyi ember szeme láttára nyilvánvalóvá lesz: „Ez valóban az Isten
Fia volt” (Mt 27,54). „Föltekintenek arra, akit keresztül szúrtak” (Jn 19,37).
Krisztus igazi dicsősége az lesz, amikor halála, föltámadása és a Szentlélek
kiáradása után a világ népei vonzódnak majd hozzá, megtérnek, elismerik
Megváltójuknak, és bebocsátást kérnek Országába. Ez szenvedésének a teljes
értelme, a kereszt valódi elfogadása. Isten szeretete így nyilvánult meg a
legtökéletesebb módon, amely ténylegesen egy új, a keresztből kibontakozó
világ rendjét teremtette meg. Nincs másutt siker, boldogulás, kibontakozás,
előrehaladás, csak az üdvözítő vérével festett keresztben.
Feketevasárnapnak nevezték elődeink a mait,
amikor kezdetét veszi a szenvedés ideje a liturgiában. Sokhelyütt manapság is
a gyász leplével borítják le a templom feszületét, oltárképét: Királyi zászló
jár elől, keresztfa titka tündököl. Szívünkben újraéled Jézus
szenvedéstörténete, elénk vetítődik keresztútjának minden állomása, saját
életünk kínzó valóságának társképeivel. Mindez azért, hogy komolyabban vegyem
egyszeri és megismételhetetlen életemet. Nézzek magamba, amíg elkísérem
Krisztust az Olajfák hegyére. Szenvedésének és halálának értékei ne csak a
szemembe, hanem a szívembe hulljanak, hogy jobbá legyek, megtisztuljak, s a
jót a maga valóságában és nagyságában értékeljem! Ámen.
Pákozdi István/Magyar
Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2003
„Aki nekem szolgál,
kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”
Jézusnak ez a meghívó, követésre felszólító mondata akkor szólal meg, amikor
az ünnepre Jeruzsálembe zarándokolt görögök látni szerették volna őt,
találkozni akartak vele. Az evangélium nem beszél arról, hogy mi indította ezt
az igényt a szívükben, csak arról számol be, hogy az apostolok segítségét
kérték a találkozáshoz. Jézus ezt az alkalmat használja fel arra, hogy
föltárja az őt keresők előtt saját személyiségének titkát, és megismertessen
minket is azzal az igazsággal, mit is jelent az ő követése, az az életforma,
mely teljes közösséget kínál és ad mindazoknak, akik elfogadják és vállalják
ezt a meghívást. Jézus titka a megdicsőülés: „Eljött az óra, hogy
megdicsőüljön az Emberfia”. Ez a megdicsőülés kezdetét veszi akkor, amikor a
világba lép, amikor az angyalok dicsőséget zengenek Betlehemben. Folytatódik a
Jordánban történt alámerüléskor, amikor az Atya szózata nyilatkozik róla.
Tündöklik a színeváltozás hegyének kimondhatatlan boldogságot adó élményében.
És teljessé válik most, amikor elközeleg a szenvedés, a halál és a húsvéti
öröm órája. Ez a megdicsőülés más, mint amit az ember, és különösen a mai
ember a megdicsőülés fogalmán ért. Itt nem evilági sikerekről, gazdagságról,
vagy emberi elismerésről van szó, hanem a búzamag titkáról.
A megdicsőülés Jézus gondolataiban abban mutatkozik meg, hogy meri minden
helyzetben az Atya kezébe helyezni életét, és a végsőkig hűségesen
megvalósítani az Ő akaratát. A búzamag megdicsőülése nem az időtállóság, nem a
konzerválódás. Létének értelme nem önmagában kereshető, hanem abban, hogy a
földbe hullva, életet, termést, gyümölcsöt hozzon. Meg kell halnia, hogy
belőle élet fakadjon. Ezzel a megrendítő példával tanít bennünket Jézus
önmagáról, és ismerteti meg velünk azt, hogy az ő megdicsőülésének lényege,
hogy önmagát odaadva az emberért, megbocsátást, életet, feltámadást teremjen a
számunkra, és megmutassa azt, hogyan lehet minden helyzetben az Atya akaratát
teljesíteni. Ő nem önmagát szerette, nem önmagát akarta megmenteni, hanem
képes volt saját érdekeit megvetve, az egyedül szükségesre és fontosra
figyelni. Ennek a jézusi lelkületnek formálására tanítanak bennünket nagyböjti
áldozatvállalásaink. Ez a feladat az ő számára sem volt könnyű, hiszen amikor
elérkezik a cselekvés, a bizonyítás órája, így szól: „Most megrendült a
lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen
ezért az óráért jöttem”. Talán az evangélium legdrámaibb szavai ezek, melyeket
mi is átélünk önmagunkban, amikor legnehezebb pillanatainkkal találkozunk
életünkben. A szenvedés és a halál titka Jézus számára sem könnyen átléphető,
gyerekes probléma. Szüksége van az Atya megerősítő szavára. De még inkább
szükségünk van erre a szóra nekünk, hogy hinni tudjunk, amikor magához vonz
bennünket fölmagasztaltságában. Hiszen azt mondta: „Aki nekem szolgál,
kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”. Ha közösséget
vállalunk vele a szenvedésben, az Atya iránti engedelmességben, a halálig menő
szeretetben, akkor közösségben leszünk vele a megdicsőülésben, a
felmagasztalásban, a feltámadásban is.
Ez a húsvéti áldozat, Jézus szenvedése, kereszthalála és feltámadása az
Újszövetség áldozata, az a szövetség, melyről Jeremiás próféta által szól
Isten a mai első olvasmányban. Ez nem olyan szövetség, mint amilyeneket oly
gyakran kötött Isten az emberrel az Ószövetség idejében, és amelyek sorra
felbomlottak hűtlenségeink miatt. Ez a szövetség Jézusban pecsételődik meg,
aki halálig menő szeretetével szenteli meg örökre Isten irántunk való
szeretetét és az ember Isten felé megélt hűségét. Nagyböjt elcsöndesedése
bennünket is erre a szövetségi hűségre figyelmeztet. Életre kelti bennünk is a
törvényt, a szívünkbe írt örök törvényt, azt a megmásíthatatlan szeretetet,
mely arról tanúskodik: „Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek”. Amikor
már egyre inkább a szenvedő, keresztre feszített Jézus képe jelenik meg
előttünk a húsvéti készület napjaiban, lássuk meg benne a mi Istenünket és
fedezzük fel, hogy mi az övéi vagyunk. Ne csak akkor álljunk mellette és
valljuk őt Istenünknek, amikor megszaporítja a kenyeret, vagy más csodát
művel, hanem akkor is, amikor a szenvedésében való részesedésről, a vele való
teljes közösségvállalásról van szó. Ez a szenvedéstől eltorzuló arc tanít meg
arra, hogy „megbocsátom gonoszságaikat és vétkeikre többé nem emlékezem”. Ezt
köszönjük meg neki bűnbánatunkban.
A szenvedő Jézus-arc jelenik meg előttünk a Zsidókhoz írt levél részletéből
is, a második olvasmányban, megvilágítva magának a szenvedésnek mély, belső
igazságát. Jézus életében a szenvedésnek még sajátosabb vonása van, mint a
miénkben. Mert ő Isten Fia, és mégis „a szenvedésből tanulta meg az
engedelmességet”. Átéli emberségének megrendítő tapasztalatát, a szenvedéstől
való félelmet, amikor „hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és
könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól”. De meghozta a szeretet e
legtökéletesebb áldozatát, az engedelmesség megváltó művét, melynek gyümölcse
az üdvösség, Isten életet adó szeretetének boldog tapasztalata.
Mi pedig azért szemléljük szenvedését, hogy képesek legyünk azonosulni vele,
és őt követve, a magunk életének szenvedéseit vele együtt fogadjuk el és
ajánljuk fel az Atyának. Mert ott akarunk lenni vele, ahol ő van: az Isten
országa boldogító közösségében. De az oda vezető utat, az engedelmesség
gyötrődésekkel és küzdelmekkel teli királyi útját, nagy hűséggel nekünk is
végig kell járnunk.
Hollai Antal/MK
|
|
|
|
|
|
|
|
LELKISÉGI GONDOLATOK
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
