|
|
L I
T U R
G I A
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
LELKISÉGI GONDOLATOK
Homilia:
2009
2006
2003
-
Forrás
+
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2009
Mindenkinek van papja
A mai evangéliumban Jézus jó pásztornak
nevezi magát. Életét adja a rábízottakért. Ezt bebizonyította nagypénteken, de
aztán megdicsőülve még inkább bebizonyítja azzal, hogy már 2000 éve létezik
egyházunk.
A mai napon papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak világszerte. Égető
valóság, bár néha úgy tűnik, szlogenként is szeretünk dobálózni a mondattal,
hogy paphiány van. A legutóbbi vatikáni statisztika arról számolt be, hogy
világviszonylatban némileg nőtt a papok száma. De valóban szükség lenne több
papra, hogy Jézus Krisztus evangéliuma minél jobban áthassa az embereket. A
paphiány számtani adat. A hiányzó papok száma nem azonos a papok által nem
lakott plébániaépületek számával. Itt minőségi kérdésről és a szív
odaadottságáról van szó. Lengyelországban is igazak Jézus szavai, mely szerint
„Sok az aratnivaló, és küldjetek munkásokat az aratásba”, nemcsak
Magyarországon, vagy pl. Brazíliában, ahol átlagban kb. 100 ezer katolikus jut
egy papra.
Hétköznapi életünkben látjuk, mennyire számít
a jó szó. Krisztust nem ismerve is minden normális ember belátja, hogy
egymásra szorulunk. Egymásnak valamiként pásztorai vagyunk. Jézus megerősíti
és beteljesíti ezt a természetes emberi igényt; ha rá tekintünk, világossá
válik, hogy mitől nevezhetünk valakit jó pásztornak. Természetes, hogy nekünk,
akik életünket erre a hivatásra tettük, állandóan fejlődnünk kell e téren.
A pásztorok között különleges szolgálati
forma a papság. Minden vallásnak vannak papjai. A papnak az a feladata, hogy
összekösse a rábízottakat Istennel. Más szavakkal: a rábízottak áldozatát
felajánlja Istennek. A katolikus pap pedig Jézus mint Örök Főpap egyetlen
áldozatát jeleníti meg minden szentmisében. De nem egyszemélyes magánügyként,
hanem a hívekkel együtt. S ha „magánmisét” mutat be, akkor is ott a
világegyház, hiszen az átváltoztató szavak nyomán Jézus jelen lesz a kenyérben
és a borban, s mivel ő a Fő, ott vannak a tagok is.
Modern világunk sokféle valláspótlékot
kitermelt. Anyagi és szellemi értékek tömkelege lép az élő Isten helyébe,
pontosabban nem maguktól lépnek oda, hanem önjelölt „vallásalapítók” által.
Nincs nem hívő ember, mert ha valaki nem az
élő Istenben hisz, akkor helyette valami vagy valaki másban kezd hinni. S ha
ezekből is kiábrándul, akkor önmagában hisz. A hívő magatartással viszont
együtt jár, hogy kellenek papok. Olyanok, akik a pót-isteneknek bemutatott
áldozatokat közvetítik. Akiknek a divat az istene, azoknak a papjai például a
kozmetikusok vagy a ruhatervezők. Rajtuk keresztül áldoznak a divat istenének.
Akinek saját igazsága az istene, és ezt akarja tűzzel-vassal érvényre
juttatni, azoknak a papjai az ügyvédek. Rajtuk keresztül áldoznak az igazság
istenének. Akinek egy politikai eszme az istene, annak az eszme hirdetője
válik a papjává. Akinek a pénz az istene, azoknak pl. a brókerek a papjai,
vagy ha szegény csóró az illető, akkor a nyerőgépek gazdái. Rajtuk keresztül
áldoznak a pénz istenének. És sorolhatnánk tovább. Ezzel nem az illető
foglalkozásokat szólom le, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Isten
nélkül mennyire viszonylagossá válik minden. Elszakítva teremtőjétől minden
teremtmény önálló életet kezd élni, s mind fel akarja falni az embert. Ugyanez
a helyzet az intézményekkel is, amelyek emberi szabályrendszerek, s arra
hivatottak, hogy rendezzék egymás közötti kapcsolatunkat, s ráadásul
valamennyire fölöttünk is állnak (hivatalok, szervezetek, törvényhozás), ezért
könnyű őket összetéveszteni az élő Istennel. Határesetet képeznek az emberi
nyelv és a család, az emberi kapcsolatok legszentebb formái, mert az előbbi az
örök Ige megtestesülésére utal, az utóbbi pedig a Szentháromságra. E kettő
pedig a kereszténység két alapvető hittitka, amelyből az összes többi
forrásozik.
Nem kis számban élnek olyan embertársaink,
akik több istenben hisznek, ezért annyiféle papra is szükségük van. Ez
egyfajta modern politeizmus. Például vasárnap Istenben hisznek, hétköznap
pedig a közvéleménynek. Vasárnap a lelkipásztor a papjuk, hétköznap pedig a
médiacsinálók. Persze, akik így élnek, azoknak Jézus szolgája sem válik igazi
papjává, mert az illető nem engedi, hogy az evangélium szava áthassa
hétköznapjait. Ennek eredménye pedig az, hogy végül is egyiknek sem hisz
igazán, hanem a kettőből összerak egyfajta saját világot. Ez a harmadik
istene. Ott pedig már önmaga papjává válik, mert senkinek sem enged
beleszólást az ún. magánéletébe.
Ha a fentieket figyelembe vesszük, egyáltalán
nincs paphiány. Az ember nem tud áldozatok nélkül élni, áldozatbemutatók pedig
kellenek. Ha nem Jézust, a jó Pásztort követjük, akkor követni fogunk
másvalakit vagy valamit – kérdés, hogy miféle üdvösségre vezet.
Bárcsak mindenki idejében felismerné a
Jézusban a jó Pásztort, aki az igazi emberi kiteljesedést akarja ajándékozni
mindegyikünknek!
Sánta János/Magyar Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2006
Ki a pap?
Peter Jakobs amerikai papot hároméves korában
választás elé állította nagyapja: egy üveg whisky, egy dollár, meg egy Biblia
között kellett döntenie. Zsidó rabbi nagyapja kijelentette: ha a whiskyhez
nyúl, részeg garázda lesz, ha a dollárhoz, üzletember, ha a Szentíráshoz, ő is
rabbi lesz. – Peter mindhármat felnyalábolta. A nagyapa felkiáltott: „Úristen!
Ebből a gyerekből katolikus pap lesz!” Így is történt, ma is él New Yorkban. (RTV
Újság, 1978. 01.09.)
Ki hát a katolikus pap? Aki nem veti meg az
életörömöket, árulja természetfeletti portékáját és mindezt vallási mázzal
leönti? Ma Jó Pásztor vasárnapján az Egyház a papi hivatásról elmélkedik.
I. Ki nem a pap?
Nem orvos. Nem ért az
anatómiához, sem a gyógyításhoz. Mégis gyakran hívják beteghez. Olyankor is,
amikor az orvos kijelenti: „Nekem már nincs dolgom vele.” – Tehát mégis orvos,
a lélek orvosa!
Nem mérnök. Nem tervez
házakat, nem konstruál gépeket. Mégis hasonlít munkája a hídmérnökséghez: ég
és föld közé épít hidat. – Tehát mégis mérnök, a természetfeletti élet
hídjának mérnöke!
Nem ügyvéd. Nem ismeri a BTK
paragrafusait. Mégis azt írja Szent Pál: „Minden főpap az emberek
képviseletére van rendelve Isten előtti ügyekben” (Zsid 5,1) – Tehát mégis
ügyvéd, az emberek ügyének képviselője Isten előtt!
Nem tanító. Nem hivatása a
képletek levezetése, fizikai törvények magyarázása. – Mégis elmondhatja
magáról: „Én egész népemet fogom / Nem középiskolás fokon Taní-tani” (József
Attila: Születésnapra) – Tehát mégis tanító. Katedrája a szószék, és tantárgya
az Isten!
Ezekkel az emberi kategóriákkal alig lehet
megközelíteni a papot. Körülírják munkakörét, de nem mutatják hivatásának
igazi lényegét.
II. Ki is voltaképpen a pap?
1. Isten embere. Napjainkban
a technikai civilizáció, a társadalmi élet, a szórakoztatóipar stb.
tökéletesen istenmentes lett. Az Úr azt mondja Ezekielnek: „Elküldelek a
lázadó néphez. Meghallgatnak-e vagy sem, nem tudom. De tudniok kell: Isten
embere él közöttünk.” Ez a pap. Akit Isten elküldött, hogy puszta jelenlétével
igazolja Istent. Amikor a világ azt hirdeti: „Isten meghalt”, a pap azt
mondja: „Uraim! Puszta jelenlétem bizonyítja, hogy Isten él!” Nem lehet
agyonhallgatni.
2. Krisztus hordozója. Szent
Kristóf a legenda szerint vállán hordozta a gyermek Jézust. A pap nem a hátán,
hanem a személyiségében hordozza. Követi Mesterét, a Jó Pásztort. Olyan akar
lenni, amilyennek a mai evangélium lefesti: ismeri övéit, utánukmegy,
bekötözi, táplálja őket.
3. A Szentlélek antennája.
Mint az antenna, fölfogja Isten sugallatát és sugározza tovább. A
Szentléleknek kell áradnia minden szavából. Akkor szól, és azt mondja, amit a
Lélek sugall. Mint az apostolok: először elteltek Szentlélekkel, utána kezdtek
szólni. (ApCsel 2,4). A pap feladata: belelehelni a lelket a családokba,
otthonokba, kultúrákba. Belelehelni az örömöt, a békét, a bizalmat, a reményt.
A hívek feladata a pap felé:
Imádkozni értük. Alájuk állni, karjukat magasra emelni, mint Áron és
Húr Mózesét az amalekiták feletti győzelemért. Ha hív valakit az Úr:
vállalni a szólítást Sámuel lelkületével: „Szólj, Uram, mert hallja a
te szolgád!” (1Kir 3,10.) Nem állni eléjük emberfeletti igényekkel: elégedjünk
meg, ha „csak” jó pásztorok akarnak lenni. Segíteni őket
lelkipásztori munkájukban. Egy édesanya kisgyermeke kezébe piros rózsát adva
fölemelte a Krisztus-szoborhoz, hogy tegye az Úr kezébe. Legyenek szülők, akik
gyermekeik élő, piros szívét emelik fel és teszik Krisztus kezébe, legyenek
Isten emberei, Krisztus hordozói, a Szentlélek antennái! Aratás Ura! Küldj
munkásokat aratásodba! Ámen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
|
|
|
|
HOMILIA
2003
A II. világháborúban
az egyik német város középkori székesegyházát a bombatámadás földig rombolta.
A háború után nagy igyekezettel láttak hozzá az újjáépítéshez. A munkálatok
befejezéséhez közeledve vissza akarták helyezni a főoltár fölött álló hatalmas
feszületet a régi helyére. A feszület teste sértetlenül megmaradt, a szobor
két karját azonban nem sikerült a romok között megtalálni. Mit tegyenek? -
Faragjanak újat? Úgy döntöttek, hogy a korpuszt karok nélkül erősítik a
keresztre és a feszület alá pedig egy márványtáblán ezt írják ki: Ti vagytok
az én karjaim!
1. A Hivatások világnapján, Jézusnak a Jó Pásztorról mondott evangéliumát
hallgatva elsősorban a papi és szerzetesi hivatások ügyére gondolunk. Milyen
szép ez a kép: a ma élő és működő lelkipásztorok és szerzetesek az Úr kitárt
karjai, a Megfeszítettnek és a Föltámadottnak egyszerre. a) Kétszer is
visszatér ez a mondat: életét adja a juhokért. Jézus az Atya iránti
szeretetből odaadja, maga adja, föláldozza életét övéiért. Ez az, ami
megkülönbözteti a bérestől, akinek nem sajátjai a juhok. A pásztori hivatás
lényege ez az önfeláldozó szeretet. Itt nem arról van szó, hogy valaki napi 8
órában (esetleg túlórákkal) egy ügyet képvisel, hanem arról, hogy sejtjeiben,
szíve mélyéig átadja magát az emberek üdvözítésének: legyen az beteg, öreg,
magányos, lelki beteg, gyónó, fiatal, gyermek, akit tanítani kell, imádkozó,
akit bátorít, messziről érkezett, vagy mindig a templomba járó, vagy megtérő.
Mindegyiket magáénak kell ismernie, mint a pásztor aklának minden egyes
báránykáját. b) A pásztor-juh kép ennek ellenére mégsem megalázó,
lealacsonyító. A juhok nem butaságukban, tehetetlenségükben követik az élen
járó pásztort, hanem azért, mert ismerik hangját, ismerik őt magát, és a
pásztor ismeri övéit. Ez a mély kötődés, ismeret a hit útján jön létre a
lelkipásztor és a hívő között. Ez az öntudatos Krisztushoz tartozás lesz egyre
mélyebb a hitoktatás, a katekézis, a bibliaórák, a lelki beszélgetések, a
szentgyónások, a tanácskérések, a családlátogatások, a baráti beszélgetések
által. Az embereknek nem a pap, vagy a szerzetes személyét kell egyre jobban
meg-, vagy kiismerniük (persze ez is kialakul), hanem akit ő képvisel, akiről
beszél, akinek a nevében cselekszik.
2. A számarányok, a statisztikák itthon, de világszerte is elég szomorúak: a
legszentebb hivatás mintha egyre kevésbé lenne vonzó, sikeres, elismert pálya.
Ennek oka azonban nemcsak a teljes odaadás hiánya, a jövőt is magában foglaló
életáldozat vállalásához való bátorság hiánya, hanem általában az
elhivatottság hiánya. Sok mindent csinálunk, sok mindenben látunk fantáziát,
ami rövid távon kifizetődő, aminek hasznát látjuk, ami pénzt hoz, ami
közmegbecsülésnek örvend. Nehezebben vállaljuk viszont az éjjeli műszakot, a
szolgáló munkaköröket, a készenlétet igénylő, megterhelő, szabadidőt felőrlő
tevékenységet. Ezért kevés az éjszakai nővér, a mentős orvos, az áldozatos
pedagógus, a nevelő tanár. Nem elég ezeket a pályákat jól megfizetni,
szimpatikussá is kell azokat tenni a közvélemény, a fiatalság előtt.
3. Ti vagytok az ő karjai! Papjaink, szerzeteseink. Mennyire nagy szükség van
rájuk, mennyire rászorulnak arra, hogy fizikailag, szellemileg,
felelősségvállalásukban és teherviselésükben mindannyian melléjük álljunk.
Legtöbbjük idős, megviselt, elgyengült, a keresztjét egyedül hordozó – mégis
pásztoraink. "Az aratnivaló sok, a munkás kevés" (Mt 9,37). Mielőtt kérnénk az
aratás Urát, hogy küldjön munkásokat, önmagunkba akarunk pillantani: kevesebb
kritikával, önző elvárással, megszólással, indulattal akarom fogadni
pásztoraim megszólalását, iránymutatását, szolgálatát. Nagyobb tisztelettel
akarok fölnézni a hivatásokra; a magamét keresni, kutatni, ápolni, gondozni.
És, ha tehetem, minél nagyobb részt akarok vállalni a legszentebb hivatás
sikerében, nem elhúzódni, elfoglaltságokra hivatkozni, hanem erőt, szívet,
energiát áldozni a közös Egyházunk építésének gondjára. Mindezek után persze
őszintén és gyakran imádkozni működő papjainkért, püspökeinkért,
diakónusainkért, szerzeteseinkért, s azért, hogy küldjön az Úr friss
hivatásokat, fiatalokat, lelkeseket, önfeláldozókat, értünk élőket! Mózes az
amalekitákkal folytatott harc során egy domb tetején kitárt karral imádkozott
az izraeliták sikeréért, Áron és Húr tartották jobbról és balról a kezeit,
hogy el ne fáradjon (vö. Kiv 17,8-15). – Ti vagytok az én karjaim! – szólítja
a Megfeszített papjait. – Minket pedig arra hív, segítsünk e karoknak, hadd
maradjanak imára kitárva, áldva fölöttünk!
Pákozdi István/MK
|
|
|
|
|
|
|
|
LELKISÉGI GONDOLATOK
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
