|
|
HOMILIA
2009
Én vagyok a
szőlőtő, ti a szőlővesszők
A szőlőtermesztés ősi mesterség. Gondos
figyelmet kíván, miként irányítja és metszi a szőlősgazda a szőlővesszőket,
hogy azoknak ne a hossza, hanem a termése legyen elsőrangú. Nem véletlen, hogy
éppen egy ilyen bonyolult gondosságot igénylő, de mégis minden kultúrában
jelen levő gyümölccsel alapította Urunk Jézus az Oltáriszentséget.
A szőlővesszők egymástól függetlenül nőnek ki
a földből. Első látásra úgy tűnik, mintha nem is tartoznának össze, de a
földben ott a közös szőlőtő, amelyből kihajtanak. A keresztény emberek
összetartoznak Krisztusban, de mégis különböző módon élik meg hitüket. Azonban
nemritkán vitatkoznak, hogy melyikük éli meg helyesebben a hitét, és ez a vita
abból adódik, hogy szeretünk önmagunkból kiindulni, és mindenki mást magunkhoz
viszonyítani. Vannak keresztények, akik azt gondolják, hogy másoknak is úgy
kell krisztuskövetőknek lenniük, mint nekik. A szőlőtő-szőlővessző hasonlattal
élve ez annyi, mintha nem a szőlőtőből hajtanának ki a vesszők, hanem egyik
vessző a másikból.
Ha megnézzük a szentek életét, bizony akkora
különbségeket látunk közöttük, hogy ha nem Krisztust tekintenénk közös
példaképüknek, azt hihetnénk, hogy nem is egy világban élnek. Krisztus arra
ösztönöz, hogy maradjunk meg benne, és akkor ő is bennünk marad. Ki lesz tehát
kiben? Nem kell aggódnunk, nem keveredünk össze, mert Szentlelke össze is köt
és egészséges különbségeinkben is megtart minket.
Ez a kérdés, hogy ki kiben vagy miben él,
elevenebb mint gondolnánk. Nem irreális, hogy egymásban élünk. Pl.
édesanyánkban élünk fizikailag kilenc hónapig, lelkileg pedig mindig, de ő is
bennünk él örökké. Az anyagvilág olyan különös eleme a kézzelfogható
dolgoknak, hogy szétválasztja őket. Az anyag Istennek az a titka, amelynek
segítségével különválasztva tart fenn minden teremtményt. A szellemi dolgok,
amelyek az anyagon kívül vagy afölött állnak, nem alkotnak külön világot,
hanem áthatják az anyagvilágot. Így jelenik meg a végtelenül változatos
világegyetem. És még efölött állnak a személyes kapcsolatok.
Jézus mindig arra tanít, amit „otthon”
látott, a Szentháromságon belül. A három személy egymásban él, de nem
összekeveredve, és kifelé nézve megvan a szereposztásuk. Az Atya az ősforrás,
akitől származik a Fiú. Benne teremt mindent, és ketten együtt a Szentlélekben
szentelik meg a teremtett világot.
Ma egy átlagember milyen forrásból, milyen
„szőlőtőkéből” él? Leginkább olyanból, amely nem személyes, és ez nagy baj.
Olyan eszmére vagy reklámra alapozza életét, amelyek nem valódi élettel
táplálják, hanem átmeneti jó érzést kínálnak, és nem többet. Persze, amikor az
első élmény kimúlt, kell a következő, és a sokszoros ismétlésből így születik
meg a függés. Jézusban élve is ismétlünk dolgokat, de ez az ismétlés ne
tévesszen meg bennünket, nem a fantáziátlanság, hanem a hűség kifejezése miatt
ismétlünk vallásos imákat, gesztusokat és cselekedeteket.
A szőlőtőke göcsörtös és nem esztétikus, de
nagyon szívós, a belőle kihajtó ágak elevenek és frissek, viszont időjárásra
és sok mindenre kényesek. Aki Jézus közelében, sőt belőle él, nem biztos, hogy
ki tud egyenesedni. Sokan állnak rajta, és talán észre sem veszik, hogy kiből
vagy miből élnek. Sok embertársunk most még nem fogja fel, hogy Jézus és a
szentek a megmentői.
A szőlőtő épphogy a talajszint fölött
található. Sok embertársunk elnéz fölötte, és belebotlik. Jézussal sokan nem
tudatosan találkoznak, hanem belebotlanak. Pl. életük valamilyen tragédiája
folytán, amely elteríti őket. Összeomlik számukra minden, s nem tudják milyen
okból. Mi, akik Krisztus szőlővesszőinek tartjuk magunkat, segítsünk ezeknek
az embereknek, hogy talpra álljanak. Jézust nem lehet megkerülni. A vele való
véletlen találkozásokat mi tegyük személyessé. Hogy az elesés fájdalma a
megtérés előszobája legyen.
Sánta János/Magyar Kurír
|
|
|
|
HOMILIA
2006
A szőlővessző sorsa és feladata
A Föld ellipszis pályán kering a Nap körül.
Néha napközelben, máskor naptávolban. Ha egyszer „megőrülne” és el akarna
szakadni a Naptól, kirepülne a világűrbe és kihűlne. – Ilyen elválaszthatatlan
kapcsolatban kell maradnia az Egyháznak és minden keresztény hívőnek is
Krisztussal. Ezt a gondolatot világítja meg az Úr utolsó vacsorai
példabeszédében a szőlőtőkéről és a szőlővesszőkről. – Szavait nem a
zsidókhoz, a tömeghez, hanem apostolaihoz intézte. Ezért nagyon nekünk szól. (Gyökössy
Endre kommentárja szerint két lehetőség áll előttünk: „az Isteni Szőlősgazda
vagy lemetsz, vagy megmetsz minket”.)
I. Akiket lemetsz
1. Akik nem hoznak gyümölcsöt az
apostolkodásban. Azt gondolják, a hit terjesztése nem az ő dolguk. A
missziós szellem hiányzik belőlük. Hogy családtagjaik vallásosak-e,
szomszédaik hisznek-e, osztálytársaik járnak-e hittanra, hogy az Egyház ügye
előrehalad-e, hidegen hagyja őket. Terméketlen szőlővesszők. Sorsuk a
„lemetszés”.
Ne feledjük: a Zsinat szerint minden
keresztény: misszionárius… hazánkban meghirdették a „missziós évet” …
készülünk a „városmisszióra”. Ne legyünk „parazitái” az Egyháznak, akik csak
élvezik előnyeit. Legyünk „fogaskerekű vasutak”, akik hegymenetben fogyasztják
az áramot, lejtmenetben rádolgoznak a felső vezetékre.
2. Akik gyümölcstelenek saját lelki
életükben. Nem gyakorolják az erényeket, nem végeznek
jócselekedeteket, lanyhák. A langyosságot megrója a Jelenések könyvének
Krisztusa: „Bár volnál hideg, vagy meleg…” (Jel 3,14–16), Sík Sándor azért
imádkozik: Ments meg, Uram, a szürkeségtől!
II. Akiket megmetsz
Vannak szőlővesszők, amelyek gyümölcsöt
hoznak. Mit tesz ezekkel a szőlősgazda? Megmetszi. Ez éltető tisztogatás a
több és jobb fürt érdekében. Ha beszélni tudnának, bizonyára jajonganának:
„Miért bántasz?”, „Ne nyúlj hozzánk!”, „Fáj a késed”, Ezt érdemeljük tőled?”
A magunk nyelvén ezt így szoktuk mondani:
„Miért engedi meg az Isten a jók szenvedését?” – Ha valaki megérti a
szőlő-hasonlatot, akkor megsejti a szenvedés értelmét.
Tóth Árpád ezt az evangéliumi részletet
elmélkedte át és fogalmazta meg jézusi üzenetét:
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert amíg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
(Isten oltókése)
Az Egyház történelme során sok tételt
átértékelt, megváltoztatott (például a kamatszedésről, a nemzeti nyelvről a
liturgiában). De soha pápának, zsinatnak eszébe nem jutott, hogy a Krisztussal
való kapcsolatát megszakítsa. Abban a pillanatban megszűnnék létjogosultsága.
Krisztus nélkül nincs Egyház! Sem egyéni keresztény életszentség! „Nálam
nélkül semmit sem tehettek”. De ennek kiegészítő mondatát sem szabad
elfelejteni: „Velem viszont mindent megtehettek”. – Ha eddig terméketlenek
voltunk az apostolkodásban és a jellemformálásban, vagy lázadtunk a
szenvedéssel megtisztító Szőlősgazda ellen, de most Krisztus kegyelmével
vágunk bele a megújulásba, biztos a győzelmünk! Ámen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
HOMILIA
2003
A biológusok
organizmusnak nevezik az élőlények fizionómiai egységét, az ember, az állat, a
növény szövettani egységét, a szervek egymásra hangoltságát. Tudják ezt az
orvostanhallgatók, de érezzük valamennyien, amikor megbetegszik egy
testrészünk, szenved attól az egész szervezetünk. Jézusnak a szőlőtőről szóló
hasonlata az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszédébe iktatva olvasható.
Mondanivalója a keresztény embernek vele való szoros életközössége.
1. „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves.” Jézus sokszor, és sohasem
véletlenül kezdi szavait „Én vagyok” bevezetéssel. Én vagyok a jó Pásztor, én
vagyok az élet Kenyere, én vagyok a Föltámadás és az Élet, én vagyok az út, az
igazság és az élet, itt pedig: én vagyok az igazi szőlőtő. Ez a forma
bemutatkozása a láthatatlan, mindenható Istennek, amint Mózesnek is ezt mondta
a csipkebokorban: Én vagyok, aki vagyok!” (Kiv 3,14) Ebből az utóbbi
hasonlatból kiolvasható az Ószövetség ismert képe, Izrael a szőlőhegy, amelyet
Jahve ültetett, mint kiválasztott szőlővesszőt. Ennek ellenére kevés öröme
telt benne: vadszőlő lett belőle (vö. Jer 2,21). Izajás próféta költői
énekében megszemélyesítve beszél Istenről és szőlőjéről: „Mit kellett volna
még tennem szőlőmmel, azt vártam, hogy cselekedete igaz legyen, s íme gonosz”
(5,1-7). Ezzel a keserű tapasztalattal szemben Jézus határozott, ünnepélyes
öntudattal jelenti ki: ő az Újszövetség gyökere, ő a szőlőtő, a mennyei Atya
pedig a szőlőműves. Ebben az értelemben hangzanak el Jézus más hasonlatai is
Isten országáról: a munkásokról a szőlőben (Mt 20,1-8), az emberről, aki két
fiát küldte a szőlőbe dolgozni (Mt 21,31-41). A szereplő személyek: a mennyei
Atya, egyszülött Fia, és a tanítványok, akik közösségben vannak vele.
Mindezzel Jézus egy új kinyilatkoztatást fogalmaz meg: ő az igazi szőlőtő,
akihez tanítványai tartoznak, s végül is ebben a szőlőben az Atya nem
csalódik. - „Minden vesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam...
kivetik, elszárad, összeszedik, tűzre vetik és elég” (2.6.v). A vesszők a
tanítványok, akik közül a gyümölcstelenek sorsa meg van pecsételve. Erről már
Keresztelő János is beszélt: „Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem
terem jó gyümölcsöt” (Mt 3,10), vagy más összefüggésben maga Jézus: „Előbb a
konkolyt szedjétek össze, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek
csűrömbe!” (Mt 13,30) Jézus öntudata itt még határozottabb: az utolsó vacsora
szeretettől áttüzesedett hangulatában is rámutat a kárhozat lehetőségére. Nem
részletezi, nem fenyeget vele, de kijelenti: az elszáradt vesszők sorsa a tűz,
a megsemmisülés. – Majd pedig az igazi szőlővesszőkről olvasunk: „Ti már
tiszták vagytok a tőlem kapott tanítás hatására”. Egybecseng e szavakkal az,
amit Jézus a lábmosáskor mondott Péternek: „Aki megfürdött, annak csak a lábát
kell megmosnia, akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem
mindnyájan” (Jn 13,10). Igazi kinyilatkoztatás ez: „Ti már tiszták vagytok”.
Mégpedig a tanítás által, a Jézussal való közösség által, amit az apostolok
közvetlenül kaptak Jézustól, mi pedig a keresztség bűnöket lemosó, megtisztító
fürdőjén keresztül. Ezt a gondolatot zárja le a mondat: „Aki bennem marad és
én őbenne, az sok termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek”. Jézus a
leghatározottabb öntudattal mondja ezt. A benne való megmaradás, a
legszorosabb hozzá tartozás az élet feltétele (a gyümölcsöző, üdvöt hozó
életé). Nélküle igazából semmi maradandót, hiteleset, boldogítót nem tehet az
ember. A szőlővessző elszárad, ha nem a tőkéből nő ki, és nem tartozik
szervesen, organikusan hozzá. A zárszó is ezt erősíti meg: „így lesztek a
tanítványaim”.
2. Az olvasottak „meditációra”, elgondolkodásra sarkallnak: - Ez a mai világ
is egy szőlőhegy, Isten ültette, ki is akar hozni valamit belőle. Kérdés, hogy
ha az ószövetségi nép történetében nem lelte Isten a kedvét, mert a termés
elmaradt, vajon az Újszövetség népe meghozza-e az igaz gyümölcsöt, beváltja-e
a hozzá fűzött reményeket? A keresztények társadalma tényleg krisztusi
tetteket hoz létre, vagy csak hivatkozik rá, közben másokat kizsákmányol,
átlép, megaláz? Isten nem mond le új népe gyümölcshozó tetteiről, hanem számon
kéri rajtunk. - A gyümölcstelen vesszők sorsa a kárhozat. Az öntörvényű, a
hittől, egyházától elszakadó embernek tudnia kell, hogy „leszárad”, kivetik,
elpusztul. Az Egyház így Jézus nyomán még a húsvéti időben sem hallgathat a
végső halál lehetőségéről, a kárhozat valóságáról, sőt könyörög: „ments meg
minket a kárhozattól” (I. kánon), vagy a pap egyéni imádságában az áldozás
előtt minden szentmisében: „ne válják ítéletemre és kárhozatomra”. A bűnnel
könnyen megalkuvó embernek szüksége van arra, hogy figyelmeztessék:
„elaknásított területen jársz!” Vigyázz, elszakadtál az életadó gyökértől,
elszáradsz, kivetnek, elkárhozol! Nagy Szent Teréz egyik legnagyobb
kegyelemnek tartotta életében, amikor látomásában szembesült a kárhozattal,
amelybe jutott volna Isten kegyelme nélkül. - Jézus nélkül semmit sem
tehetünk. Ami igazán lényeges, ami hasznos, ami jó, ami javunkra válik, azt
csakis benne, hozzá nőve, belőle erőt merítve tudjuk megtenni. Példa lehet
ennek igazolására a betegápolók, a tanítók, a nevelők, az önzetlen szentek
sora, akik Pál apostollal vallják: „Tagjai vagyunk (Krisztus) Testének” (Ef
5,30). „Halálának hasonlósága által egybenőttünk vele” (Róm 6,5). Minden
szentmisében a Mi Atyánk előtt a szent színek fölemelésével egy időben
mondjuk: Őáltala, ővele és őbenne, hiszen imánkban, munkánkban, szeretetünkben
mindent így akarunk tenni!
3. Az elszakíthatatlan Krisztushoz tartozás példája, a XIV. századi domonkos
nővér, Sienai Szent Katalin, egy gyapjúfestő 25-ik gyermeke volt, aki
gyermekkorától olyan erősen ragaszkodott Krisztushoz, hogy egy zilált,
ingadozó, harcokkal teli világban az egyház belső megújulásának, a pápa
Avignonból való hazatérésének és a városok kibékülésének lett az eszköze.
Írásait minden tanulatlansága ellenére (analfabéta volt, tollba mondta műveit)
az olasz irodalom klasszikusai között tartjuk számon. Tudta, kihez kell
ragaszkodnia. Hű maradt a szőlőtőhöz, Jegyeséhez, életadó Krisztusához. Erre
hív minket is a mai evangélium. Egyéni imádságunkban, áhítatunkban szemlélni
akarjuk életünk tápláló gyökerét, az Igazi Szőlőtőt, hogy szívünkből,
értelmünkből és akaratunkból ragaszkodjunk Hozzá!
Pákozdi István/MK
|
|
