|
|
HOMILIA 2007
A papi hivatás szükségessége és
szolgálata
A velencei filmfesztiválon néhány évvel
ezelőtt az első díjat egy francia film nyerte el: „Szükség van-e papra? A
cselekmény kis tengeri szigeten játszódik. A lakók összekülönböznek
plébánosukkal és elűzik a szigetről. A templom csukva. Thomas, a fiatal
sekrestyés takarítja a templomot. Az emberek csendben odaszivárognak és kérik,
legyen előimádkozójuk, vezesse éneküket, prédikáljon a Szentírásból. Később
kérik betegeik számára a szentkenetet, a feloldozást, végül a misézést. Thomas
tudja, hogy szentségtörést követne el és érvénytelen is lenne. De az emberek
nagy vágyát látva, már a misézéshez öltözködik. Akkor hozzák hírül: a
vizitációra érkező püspök bárkája kikötött a szigeten. A szigetlakók Thomas
vezetésével boldogan mennek eléje. A film utolsó kockája: a püspök megkezdi
miséjét a kis templomban.
A film úgy látszik, igennel válaszol a címben
felvetett kérdésre. Mise, Eucharisztia csak akkor jöhetnek létre, ha van
közvetítő Isten és ember között. Az embereknek szükségük van a papra, Istennek
is munkatársakra, akik élő eszközök az ő kezében.
Húsvét 4. vasárnapja a papi hivatások napja.
Két kérdés foglalkoztat: valóban szükség van-e ma papra, és mit kell tennünk a
papi hivatások érdekében?
Szükség van-e ma papra?
Amikor a tévé és az Internet minden ismeretet közvetít számunkra, mi újat
tudnak a papok mondani a modern embernek? Amikor ötezer foglalkozást
regisztrálnak a munkaközvetítők, minek még egy ötezer egyedik? Az egyedül
önmagában bízó világ úgy látszik, köszöni szépen, de Isten nélkül is megvan. A
kétkedő hangok mellett azonban egyre sürgetőbben hangzik fel a világ pap utáni
kiáltása. Ő a kegyelem csatornája, Krisztus áldozatának megjelenítője, a cél
nélkül vergődő ember számára a remény hirdetője. Általa a betegeket felemelő
Krisztus látogatja meg az elesetteket. A családi hűség útjára, a szülői
feladatok vállalására az oltártól ő indítja a házastársakat. Jó pásztorként
utána megy a szakadékba zuhantaknak, meghallgatja a magányosokat, van
mondanivalója a nagy út előtt állóknak is.
Igen, a világnak mégis szüksége van a
papokra! Hogy Isten kegyelmének árasztói, Jézus művének folytatói és a
Szentlélek antennái legyenek!
Mit tehetünk a papi hivatásokért?
Szent Pál első missziós körútján került Lisztra városába. Ott találkozott egy
fiatalemberrel, Timóteussal. Pál prédikációjának hatására megtért és
megkeresztelkedett. Majd bekapcsolódott az egyházközség életébe. Második
apostoli útján Pál ismét átment Lisztrán. Timóteus addigra felserdült ifjúvá
vált. Pál csodálattal fedezte fel benne az isteni kegyelem kiválasztásának
csodáját. A kedves és szeretetreméltó fiú lelki fejlődését vallásos édesanyja,
Eunike és imádságos lelkű nagyanyja, Loisz elősegítették. Ők tanítgatták a
Szentírás olvasására és imádságra, mert szívük mélyén remélték, hogy egyszer
Krisztus papja lehet. Szent Pál látta Timóteusban a kegyelem munkáját,
tapasztalta buzgóságát és előkészítette őt a papszentelésre. A lisztrai
keresztény gyülekezet Pállal együtt az ifjúra tette kezét és ezzel Krisztus
papja lett. Attól kezdve Pál apostol hűséges követőjévé vált.
Mi kell hát egy buzgó papi élet
elindulásához? Kell hozzá egy vallásos családi légkör. Egy buzgó édesanya, egy
hívő nagyanya. A családi estéken a Szentírás tanulmányozása, Isten országáról
való beszélgetések és sok-sok imádság. Kell hozzá egy buzgó papi egyéniségnek
a példája. Timóteus látta Pál Krisztus iránti szeretetét, a megkövezés alatt
tanúsított lelkületét, és ez kitörölhetetlenül bele vésődött a viaszpuha
lélekbe. És kell egy elkötelezett keresztény közösség, amely segíti, buzdítja,
nevelgeti magáénak vallja és a nehézségeken átlendíti.
Isten a hívás kegyelmét ma is közli a
fiatalokkal. Tegyünk meg mindent, hogy a mai Timóteusok hivatása virágba
boruljon, a negatív példák láttán el ne fagyjon és gazdag és gazdag gyümölcsöt
érleljen.
Fiatal édesanya tért be egy csendes templomba
karon ülő kisfiával. Előre mentek a Jézus Szíve szoborhoz. Az anya egy szál
piros rózsát adott a gyermek kezébe, magasra emelte és azt mondta. „Tedd a
virágot Jézus Szívéhez!” Bárcsak lennének ma is Eunike anyák, Loisz nagyanyák,
Pál lelkű apostolok és lisztrai keresztény közösségek, aki szavukkal
példájukkal, imájukkal nem virágot, hanem fiatalok élő szívét emelnék Krisztus
közelébe és segítenék őket a papságra. Akkor Jézus is szívébe írná és onnét
soha ki nem törölné szolgáinak nevét.
Ima: Urunk, adj jó papokat nekünk, ne
olyanokat, amilyeneket megérdemlünk; // Akik hivatásuk fenségét átérzik, és
azt nem saját fényüknek tekintik; // Akik szolgálni szeretnének Neked, és nem
uralkodni akarnak helyetted; // Akik a Te igazságaidat hirdetik, és nem saját
bölcsességüket terjesztik; // Akik a Te akaratodat kutatják, és nem a
sajátjukat erőltetik ránk; // Akik nem szégyellnek rólad mindenütt beszélni;
// De tudnak tapintatosan magukról hallgatni; // Akik nem akkor nyugtalanok,
ha miattad őket éri bántás; // Hanem mikor miattuk Téged ér ócsárolás; // Akik
hiszik mindazt, amit tanítottál, és azt nemcsak velünk elhitetni akarják; //
Akik velünk együtt járják a göröngyös utakat; // Végül, Urunk, engedd
megérteni, hogy ők is csak emberek; // És ők is minél jobban megértsék: // Mi
bennük keressük jóságos arcod fényét! Ámen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
|
|
|
|
HOMILIA 2004
Egy hatalmas
németországi utcai plakáton bamba tekintetű, hízott, vastagszőrű juhok között
új típusú, hatalmas, fehér Volkswagen gépkocsit reklámoznak. A felirat: Erő a
nyájban! Milyen fatális tévedés, félreértés, hisz egy gépkocsi 40, 50, vagy
100, esetleg 200 lóerőt jelentő energiával mozog? Ahhoz, hogy az emberiség
igazán előbbre, aztán majd üdvösségre jusson, nem fizikai erőre, nem is gyors
computerre, hanem vezetőre, pásztorra van szüksége. Egy faluban meggyilkoltak
egy öreg plébánost. Vagy negyven éve szolgált ott. Nem láthatta, nem érezhette
soha, hogy temetésére megmozdult az egész vidék: nemcsak a katolikusok, még a
hitetlenek is, minden járóképes ember eljött a búcsúztatására. Száz pap
kísérte a temetőbe, az emberek sírtak, fájdalommal énekelték: atyánk voltál, s
most árvák maradtunk...
1. Ki az az ember, akinek eltávozása ennyi emberszívet érint, ki az, akinek
Mózesként kell népét vezetni, hajtani, noszogatni, lelkesíteni előre, aztán
mégsem láthatja meg küzdelme gyümölcsét, mégsem örülhet az Ígéret földjének? A
mai vasárnap, legalább egyszer egy esztendőben különös figyelemmel akarunk
feléje fordulni, rá figyelni, a közösség atyjára és barátjára: a papra. A
Jelenések könyvéből való részlet elénk állítja a Bárányt, Krisztust, aki
„legelteti és az élő vizek forrásához tereli” övéit. Ez a pap feladata is,
Jézus evangéliumi biztatásának értelmében: „Ismerem őket és ők követnek engem.
Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket
kezemből”. Milyen nehéz feladat, különösen ma, amikor annyi langyos keresztény
tér át a Jehova tanúi, vagy más szekták könnyű érzelmi földobottságot, gyors
gyógyulást ígérő közösségeibe! Krisztus papjai nem a konfuciánusok
mandarinjai, akik bálványimádásra tanították az ősi Kína természetimádóit, de
nem is a taoizmus jógii, vagy az indiai sikhita guruk, de nem is csupán az
iszlám előimádkozó müezzinjei. Krisztus papjai még az ószövetségi
áldozat-bemutató papságtól is különböző szolgálatot töltenek be, és nem
valamiféle Führer-ek, akik orruknál fogva vezetik az embereket. Az újszövetség
papja a közösség atyja, akire szükség van, aki ismeri és vezeti a
rábízottakat, nem a földi érvényesülés, a politika, vagy a tudományos
kutatások terén, hanem a lelki élet, az üdvösség dolgai között, ezért a neve:
lelkipásztor. Benne elsősorban atyát kell látnunk, „aki nem ezé vagy azé,
hanem mindenkié, aki szemünk elé állítja és érzékelhetővé teszi a bizalmat és
az összetartozás”(ahogy Joseph Ratzinger bíboros megállapítja). Ezt a szerepet
pedig képtelen átvenni egy társadalmi intézmény, egy szórakoztató vagy
ünnepeket szervező iroda. Egyházi közösség csonka, hiányos, béna, ha nincsen
papja, vagy csak un. oldallagos ellátásban részesül, mint annyiszor manapság a
paphiány miatt.
2. Mitől nehéz a papi élet? Nem attól, amire általában mindenki gondol, a
cölibátustól, a nőtlenség állapotától. Korunk bonyolult élete, igényes
elvárásai, szakértelmet és felelősséget követelő döntései, no meg az életben
kínálkozó számtalan más hivatás, életpálya vonzása, az anyagiak, a család, a
megszokott földi értékek mintha elhalványítanák a papi hivatás szépségét.
Talán legnehezebb összhangba hozni az emberek lelkesedését és egyszer s mind
elutasítását, értetlenségét. Ahogy a mai olvasmányban volt: sokan lelkesedtek
a tanításért és megtértek, mások viszont kegyetlenül kiutasították maguk közül
Pétert és Barnabást, akik azonban „lerázták lábukról a port” és a Szentlélek
derűjével, szinte belülről érintetlenül haladtak tovább. A lelkesedés nem
hiányzik a kisgyerekek, az idős betegek, a komoly problémával küszködő
felnőttek részéről, ám értetlenség kíséri sokszor az áldozatvállalásról, a
türelemről, a megbocsátásról, a kibékülésről, az erkölcsi követelményekről
mondott szavaikat. Sokan megmosolyogják a papok igyekezetét, amin apostoli
derűvel kell túltenniük magukat. Van valami gyökerében más a papi hivatás
gyakorlásában, mint az orvoséban, pszichológuséban, mérnökében. Jézus így
mondja önmagáról: örök életet adok nekik. Hát ez az, amire éppen a legkevesebb
szüksége van – látszólag – az embereknek. Autószerelőre, lakatosra,
lélekbúvárra igen, de arra, aki a túlvilágot építgeti bennünk, arra kevés
(esetleg a temetéskor, vagy a kereszteléskor, az esküvőkor). Az emberek
sokaságának nem kell az örök élet, nem kellenek a szentségek, nem kell a
bűnbocsánat, de sokszor ettől az élettől is szabadulnának. A pap pedig akkor
éli meg hivatása, küldetése örömét, ha életet táplál, növel, kísér. Ezért a
papi szolgálathoz mindannyiunknak közünk van. Korunk papja nem elzárkózva,
fényévnyi távolságra él a hívőktől, hanem valóban barátja és atyja a
közösségének. Olyan valaki, akit mindig meg lehet találni, aki igyekszik
meghallgatni és megérteni, aki biztat arra, hogy vannak ennek az életnek
erőtartalékai, amelyekből föl tudunk tápászkodni, újra tudunk kezdeni, föl
tudunk emelkedni. Egy speciális többlet-elkötelezettséggel rendelkeznek a
szerzetesek, akik még az evangéliumi tanácsok, a tanítás, a betegápolás
szolgálatát is vállalják.
3. „Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom!” - énekeljük a 23.
zsoltárban. Csak Krisztusra, a jó Pásztorra áll ez, papjaink, szerzeteseink a
különleges hivatásuk, küldetésük, felszenteltségük, fogadalmaik ellenére is
emberek maradnak. Olyan gyarló, esendő, bűnös emberek, mint amilyenek
vezetésére vállalkoztak. Ezeknek a hibáknak a megtapasztalása azonban nem
botránkoztathatnak meg minket, arról nem is beszélve, hogy nem lehetnek okai
hitünk gyakorlása elmaradásának, lustaságunk, közömbösségük palástolásának
(azért nem gyón valaki, mert gyermekkorában kapott egy pofont a plébánostól).
Éppen ellenkezőleg: a világegyház mai, papi és szerzetesi hivatások világnapja
arra való, hogy tisztázzuk magának a hivatásnak a kérdését, hiszen egyikünk
sem élhet valamiféle elhivatottság nélkül: üres, céltalan az élet, ha erre nem
találunk rá. Aztán itt az ideje annak, hogy helyreállítsuk a papról, a
szerzetesről alkotott homályos elképzeléseink által befolyásolt tiszta képet,
és őrizzük lelkipásztoraink becsületét, ne adjunk alapot mindenféle kósza
pletykának, értékeljük, igényeljük szolgálatait. Legalább azzal segíthetjük
őket, ha ma és sokszor imádkozunk értük: „kérjétek az aratás Urát, küldjön
munkásokat aratásába!” (Mt 9,38)
„Erő a nyájban” – Jézusunk, jó Pásztorunk! Add, hogy megbecsüljük
csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink szavain, kezein át a te kegyelmeidet,
az Anyaszentegyház megtartó erejét! Adj alkalmat, és érdeklődést belénk, hogy
megismerjük őket, jó atyára, barátra leljünk bennük, s ha megszólal a Te
összetéveszthetetlen hívó szavad, akkor bátran vállaljuk a papi és a
szerzetesi hivatást, amely a földön a legszentebb, ezért állandó támogatásodra
szorul! Ámen.
Pákozdi István/MK
A vasárnapi
szentmise tanítása két összetevőből bontakozik ki. Az egyik az igeliturgiában
szereplő szentírási szakaszok mondanivalójából, ami a számunkra adott Isten
üzenete. A másik pedig az egyház imádságai, amelyek az Isten üzenetét a
liturgia szavain keresztül fogalmazzák meg számunkra. Egyházunk csodálatos
nevelői és oktatói munkát végez azon túlmenően, hogy a liturgikus ünnepléseink
a kegyelem közvetítésének is eszközei. Sőt, éppen ezek biztosítják Jézussal
való minél bensőségesebb kapcsolatunkat. A ráhangolás kezdődik a mise
kezdőénekével, az igeliturgia egyes állomásaival folytatódik. Az eucharisztia
liturgiája már Krisztus asztalához hív, hogy ott vele találkozva a jószándékú
törekvéseink minél inkább életté is váljanak sokszor küzdelmes napjainkban.
1. A mai vasárnap a Jó pásztor vasárnapja, a papi hivatások világnapja.
Jelentőségét az is mutatja, hogy a szentatya maga is üzenettel fordult az
egész világhoz. Bár ebből is veszünk majd egy rövid részletet, de először
nézzük a liturgia tanítását a szentírási szakaszok tükrében.
Az olvasmány – a húsvéti időben kizárólag az Apostolok cselekedeteiből – már
az apostoli igehirdetésről számol be. Pál és Barnabás bátran tanúságot tesznek
Antiochiában az Evangéliumról. A zsidók elutasító magatartása miatt a
pogányokhoz fordulnak. A választott nép fiaival ellentétben a pogányok örömmel
hallgatják a tanítást. A válaszuk az Isten magasztalása és az öröm a megismert
igazságok miatt. Az evangéliumra adott két válasz: az öröm és elfogadás,
illetve a gyűlölet és az elutasítás. Szinte halljuk a válaszukat a válaszos
zsoltárban: Mi az ő népe vagyunk és legelőjének nyája. Az alkalmazott 99.
zsoltár dicsőítő himnusz. A nagyon rövid, két szakaszból álló zsoltár
felszólításával válaszolunk az olvasmány tanítására. Az első felkiáltásunk az
Evangélium e befogadására az Isten dicsérete, mert ezt ő bocsátotta
rendelkezésünkre Fia által, aki az igaz Isten. Az eredmény láttán azt is
felismerjük, hogy Isten hűséges az ő népéhez. Éppen itt kap újszövetségi
értelmet az ószövetségi zsoltár.
A szentlecke túl mutat a földi léten. A megdicsőültek a Bárány előtt a
győzelem pálmájával kezükben állnak az Isten trónja előtt. A résztvevők a
világ minden népéből jelen vannak. További magyarázatot is hallunk, amikor az
egyik vén János tudomására hozza, hogy ők „a nagy szorongattatásból” jöttek,
és a Bárány vérében fehérre mosták ruhájukat. Oltalmat élveznek a trónon
ülőtől. Már itt is a látnok elé állítja a Bárányt, akit felruház a Jó pásztor
tevékenységével: legelteti és élő vizek forrásaihoz vezeti őket. Az Isten
pedig minden könnyet letöröl a szemükről.
A szentlecke végeztével az evangélium meghallgatásához készülünk. Az alleluja
kifejezés mindenképpen az ujjongás kifejezése. Nem véletlen, hogy az
evangélium előtti verset közrefogja ez a sokféle, gazdagabbnál gazdagabb
dallamokkal bíró felkiáltás. Elhangzik e kifejezés azért, mert közeledik
hozzánk a tanító Krisztus, aki az evangélium szavaival tanít. Az egyház pedig
ebben az egyetlen mondatban fogalmazza meg az evangélium lényegét: „Én vagyok
a jó Pásztor!” Így már lelkileg felkészülve várjuk tanító Urunkat.
Az evangéliumban Jézus bemutatja nekünk a Jó Pásztor tulajdonságait. Ezeket
korának pásztoréletéből veszi. A kiindulási kép a pásztor legfőbb
jellemvonásai. A pásztor ismeri juhait, azok hallgatnak szavára és követik őt.
A pásztor – nem úgy, mint a mi vidékünkön – elől ment, sajátos hanggal
tartotta a kapcsolatot juhaival. A juhok magatartása pedig a pásztorra való
figyelés és a követés. Az életből való példa után Jézus már a maga világába
kapcsol át hirdetvén: „Örök életet adok nekik”. Tulajdonképpen ez adja meg a
keresztény élet értelmét. Nem földi sikerekért és eredménykért küzdünk
kizárólag, hanem végső célunkért: az örök üdvösségért.
2. A szentírási szakaszok után vizsgáljuk meg az egyház imádságait. Ezek a
vasárnap sajátjai. Ezért változó részeknek is nevezzük. Ezek a könyörgés, a
felajánló és áldozás utáni könyörgések. A nemzeti nyelvi fordításokban nem
tűnik fel az a szigorú forma, amely egyszerű kifejezésekkel nagyon gazdag
tartalmat közöl. A könyörgés megszólítása nagyon ünnepélyes. Az Istent, akit
megszólít az egyház, két fontos tulajdonságával állítja elénk: mindenható és
örök. Miért ezeket választotta ki itt az egyház? A felelet egyszerű: mert amit
kér a gyönge nyáj számára, az csak ezért valósulhat meg, mert Isten ilyen. A
nyáj számára a vezetést és irányítást kéri: a mennyországba való boldog
eljutást. Ez a földi élet céljain túlmutat, és az indoklás még azt is
megfogalmazza, hogy van már egy előttünk járó, célba jutott személy, aki maga
Jézus, a mi erős Pásztorunk. – A felajánló könyörgés akkor hangzik el, amikor
a teremtett világból a legegyszerűbb, Istentől kapott ajándékokat helyeztük az
oltárra. Azt a kenyeret és bort, amelyből a legcsodálatosabb ajándék lesz
számunkra, amit maga Urunk Jézus ad nekünk: saját magát, az örök élet
kenyerét. Itt ismét a hálaadásra hív az Egyház Urunk húsvéti áldozata miatt.
Az egyszer megtörtént, örökérvényű áldozat minden szentmisében jelenvalóvá
lesz, amely kegyelmet közvetít, az öröm forrását nyitja meg számunkra. Így már
megfelelően felkészítve várjuk a nagy pillanatot, amikor Urunk megjelenik az
oltáron. De még teljesebb lesz az öröm, amikor a szentáldozásban magunkhoz
vehetjük. A hívő ember számára mindig nagy pillanat az Úrral való találkozás.
Ebben a boldog lelki állapotban nem lehet más a kérésünk: vezess el örök
országodba – imádkozzuk az áldozás utáni könyörgésben. Ehhez mindig szükség
van azokra, akik a Jó Pásztor gondosságával részesei életünknek. Ezért
folytatjuk imánkat a Szentatya szavaival: „akik igent mondtak Neked a
papságra, a megszentelt életre, vagy a misszióra szóló hívásodra, azok élete
napról napra megújuljon”. Ámen.
Verbényi István/MK
|
|
