|
|
|
|
|
I n
m e m o r i a m
„Krisztus az én életem”
2005. november 20-a van.
Gábor atya ma egy éve költözött a mennyei örök hazába. Az Ő emlékére
készítettük ezeket az oldalakat.
A „Szolgáló” honlap
alapítását 2005. november 19-ére, Szent Erzsébet napjára tettük, de Szent
Erzsébet ünnepe minket egy életen át Gábor atyára fog emlékeztetni, hiszen
19-én kellett kórházba vinni, és 20-án reggel 10 órakor halt meg. A másnap
délelőtt 10 órai szentmisére, mely a templombúcsú napja volt, még Gábor atya
hívta meg Kiss István rákoshegyi atyát. Ez a szentmise így kezdődött:
„Kedves testvérek, templombúcsú ünnepére jöttetek, de szomorú ez a nap.
Gábor atyát tegnap az Úristen magához szólított…” Ezt 2004-től egy
templombúcsú napján sem fogjuk elfelejteni.
Pár szóban, oldalakon,
vagy akár egy könyvben leírni egy életet nem lehet. Ezekben a sorokban egy
lelkipásztor életéről próbálok meg halvány képet adni, egy teljes emberi
életnek a morzsáiból felszedegetni - gondolkodást, hitet, emberi értéket
felvillantani. A következő sorokban leírt életutat a Gábor atyáról hallottak
alapján írom le (legalább is töredékét).
Gábor atya Budapesten
született 1942. február 7. A II.
világháború borzalmaival egészen apró gyerekként találkozott, édesapját
vesztette el. Sokat mesélt gyerekkoráról, a mindennapokról, a
jegyrendszerről, az államosítás viharairól… „Én gyerekként mindemellett jól
éreztem magam, békességben éltünk.” Mindig mély tisztelettel, és őszinte
szeretettel beszélt anyukájáról. De mindig nagyon bántotta, hogy még azt sem
tudta apukájáról, hogy hol temették el. (Később a rendszerváltozás után
megtalálták az iratokat. Elgondolkodtató, hogy ma Gábor atya sírja a II.
világháborúban elhunyt katonák emlékére állított kopjafa mellett van a
péceli temetőben.)
Keresztény családban
nőtt fel, sokszor emlegette az elsőáldozását, a ministránséveket. Nagyon
szerette a nagymamáját, aki sokat foglalkozott velük. „Kicsi, alacsony néni
volt, de olyan rendet csinált közöttünk, hogy szónak helye nem volt.”
Nagyobb diákként a képzőművészet iránt érdeklődött, festő szeretett volna
lenni. 56-ban ismét pesten laktak, így a Sztálin szobor felszabdalását 14
évesen végignézhette, sőt egy darabját barátaival hazacipelte. Anyukája úgy
eltüntette, hogy soha többet nem látta a „trófeát”. Másnap reggel mikor
felkelt nem tudott felöltözni, mert az anyai szív bölcs döntést hozott –
fiát féltve, minden ruháját eltüntetett előle, nehogy ki tudjon menni az
utcára.
|
A képek nagyíthatóak!
|
|
16-17 évesen
megszületett lelkében az elhatározás, hogy a papi élethivatást válassza. Az
esztergomi ferences gimnáziumban folytatta tanulmányait, és ott
érettségizett. Mindig szeretettel beszélt szerzetes tanárairól. A teológiai
tanulmányait nagyon komolyan vette, a biblikum volt a legkedvesebb számára.
A testnevelés órákért sohasem rajongott, a választható sportfoglalkozások
közül a vívás volt a legszimpatikusabb számára. A szemináriumban minden
vacsorára tejbegrízt kaptak, így már (évtizedek múlva is) csak a szó
hallatán kirázta a hideg. Mindig is jó tanuló volt, azon kevesek közé
tartozott, akik a matematika és a történelem hegyeit is meg akarták hódítani.
1966. június 19-én volt a papszentelése Esztergomban, és az Üllői út
melletti Örökimádás templomában volt első szentmiséje. Szentelési
jelmondata: „Küldetésem az evangélium hirdetésére szól” Az első években
vidéki plébániák káplánjaként tartott szentmisét, esküvőket, temetéseket,
tanított hittant, és az éjféli misére egyik faluból a másikba traktorral
vitték a hó miatt. A 70-es években (és persze előtte is) a reakciós
összeesküvés elkerülése érdekében sokszor évente kellett költöztetni a
káplánokat. 38 lelkipásztori év alatt 13 plébánián teljesített szolgálatot,
és bizony volt mit mesélnie a szocializmus légköréről.
Később meghatározó
döntést hozott. Az olasz karthauzi szerzetesrendbe folytatta életét.
Legrövidebben talán így tudom jellemezni „csendes – imádkozó” rend szigorú
rend-szabályok szerint élve. Ő maga így jellemezte: „Csodálatos volt, csak a
havas hegyek és az Isten.” A noviciátus évet töltve kapott egy levelet, hogy
anyukája beteg. A rend szabályai szerint, aki egyszer kimegy a kapun többet
vissza nem jöhet. Úgy döntött hazajön. Ápolta édesanyját, aki nem sokkal
később meghalt. Gábor atya mindig is „valami lelki bölcsőként” beszélt a
karthauziakról. Az utolsó pillanatig bánta, hogy hazajött – csendesen
nyugtatta az ember: én is ezt tettem volna, más is így döntött volna. Azt
mondta: „azért mondod ezt, mert nem tudod, mit hagytam ott – de anyukám
szerettem”
|
|
|
Kápláni feladatok
ellátásával folytatta lelkipásztori éveit. Lékai bíboros atya más
egyházszervezeti feladatokat is rábízott. Később a Táltos utcai templom
építési feladataiban való részvétellel bízták meg, és gimnáziumban tanított
történelmet. Paptársaival együtt elment a Szentföldre, amely később is sokat
jelentett számára. A Kőbánya Máv-telepi templom templomigazgatósága alatt
ünnepelte 25 éves papságát. II. János Pál pápa fogadta és a jubileumra pápai
áldást adott. Ezután nevezték ki hozzánk plébánosnak. Elmondása szerint
csendes – nyugodt plébániára vágyott kertvárosi környezetben, és
plébániánkat első ránézésre ilyennek ítélte. Az első évek nehézkesen teltek,
főleg a plébánia épület utolsó pillanatban kezdett teljes renoválása miatt.
Gábor atya nagyon fontosnak tartotta a liturgia méltó ünneplését, azért
ezeket a napokat valóban ünnepé tette. Pasztoráció tekintetében elsőrendű
elve volt, hogy ma az emberek többsége keresztelés, esküvő és temetés
alkalmával találkozik az Egyházzal, ezért ilyenkor igen nagy figyelemmel
kell feléjük fordulni. „A gyerekek a jövő – mondta. Ők lesznek az Egyház.
Értük meg kell tennünk mindent, amit tudunk.”
95-ben jött hozzánk.
Karácsony előtt megkért, hogy a hittanosok karácsonyi előadásában segítsek.
Akkor még egyházi iskolában tanítottam, de elmentem az akkor még 5 és 7 éves
gyerekemmel. Később plébániai hitoktató lettem, majd a sekrestyési
feladatokat is elláttam, és az évek során több közösségi program
szervezésébe kezdtünk bele (Lásd Album: Egy plébánia 10 éve) . Mindent csak
azért írtam le, mert tíz évig nap mint nap találkoztam Gábor atyával.
|
|
|
Pár sorban írni
valakiről nagyon nehéz. Először is egyszerűen fogalmazva „Isten és Egyház”
kérdésekben mindig maximálisan egyet értettünk. Órákig tudtunk beszélgetni
teológiai, dogmatikai kérdésekről. Többet tanultam tőle, mint több diplomáig
végigülve az iskolapadot. Az ünnepekre mindent rendben szeretett látni, már
hetekkel előbb készült ő maga is. Nagyon fontosnak tartotta az elsőáldozást,
már márciustól templomi hittanórákat tartottunk az iskolai hittanosoknak is.
Úgy gondolta a keresztény értékrend kialakulásához, megszilárdulásához az
ember számára tudásra is szükség van, ezért a prédikációkat biblikumra,
liturgiatörténetre alapozta. Szombat-vasárnap három misén hallgattam végig,
mégsem tudtam mindent megjegyezni. Évekig jártunk a rádióba katolikus műsort
tartani. Fontosnak tartotta, hogy az emberek minél többet halljanak
katolikus szót. A temetési ügyben jövőktől hallott élettörténeteket szinte
mindig elmesélte. Három évig jártunk együtt temetni – és sok temetést úgy
végzett, mintha maga is családtag lenne. Az esküvőkre készülőkről mindig
örömmel beszél, de szinte kétségbeesett mikor értékrend nélküli fiatalok
álltak elé. A keresztelőket szerette a legjobban. Nem tudtak úgy kimenni a
sekrestyéből, hogy ő egy kicsit ne „piszkálta” volna és ne „gügyögött” volna
a picinek - majd sok örömet kívánt a kicsi felneveléséhez.
|
|
|
Ledöbbentően tájékozott
volt történelmi, hazai- és világpolitikai, földrajzi és sok más kérdésben
(képzőművészettől a szőlőművelésig). Mindig azt állította, hogy nem tud
nyelveket, de azért folyamatosan beszélt németül, és franciában, olaszban
sem volt járatlan. Jelentős könyvtára volt, mely nem csak porfogó szerepet
töltött be. Teológiai könyvek, képzőművészeti lexikonok, és útikönyvek
fordultak meg asztalán. Legkedvesebb időtöltése volt kedvenc foteljában ülve
olvasgatni. Elsősorban egyházi ügyekben
járt külföldre. Szinte otthonosan ismerte Ausztriát, Németországot,
Olaszországot, de látogatást tett Franciaországba, Hollandiába, Izraelbe. De
Magyarország bármely táját említve is sorolta a látnivalókat,
érdekességeket. Diszkréten tette, de politikai véleményét kimondta mások
előtt is. Ha valamit gondolt, azért kiállt, mégha másnak nem tetszett akkor
is. Szeretett „jópofa” történeteket hallgatni és mesélni. Értette a viccet,
és ő sem volt híján. A plébánián többen kerültek vele baráti kapcsolatban,
ezek az emberek fontosak voltak számára. Szívesen beszélgetett velük,
meghallgatta a véleményüket a felmerült kérdésekben. Szerette, ha valaki
újat talált ki, és ha jónak látta hagyta is, hogy megvalósítsa. Ha úgy
gondolta, hogy a célt szolgáló ügy és megbízható, jó úton halad, ráhagyta az
emberre. Ő sem volt híján öleteknek. Mindent megbeszéltünk előre, de a
részletekről már nem kellett beszámolót tartani neki. Akiben megbízott,
abban később nem kételkedett. Azt hiszem mindenben maximalista volt. A jónál
mindig jobbat akart. Az elért eredményeket sohasem akarta elveszíteni.
Végtelenül tudta bosszantani, ha valamiben azt látta, hogy elsikkad, hogy
másodrangúvá válik. Nála minden az első helyen volt. Azonban mindig az ügy
iránt volt igényes, és a megvalósító személyeken sohasem követelőzött. Én
azt hiszem tíz év alatt elég sokat dolgoztam a plébánián, sokszor napi 10 –
12 órákat is heteken át, de sohasem azért, mert ő ezt kérte volna, vagy erre
úgymond utasítást adott. Igyekeztünk a legjobban csinálni, és ehhez sokszor
ez kellett. Gábor atyára jellemző, hogy végtelenül tisztelettudó volt, és a
becsületes életet élő embereket mélyen tisztelte, megbecsülte hitüket,
elveiket, életvitelüket. Több keresztgyereke, bérmagyereke volt, akikről
szeretettel beszélt, mesélt. Az évek során megismert emberek közül többekről
beszélt barátként.
Nagyon szerette a
virágokat, locsolta, átültette őket. Ha valamelyik kinyílt behívott, hogy
nézzem meg. Nem lehetett neki kedvesebb ajándékot vinni, mint virágot.
Persze nagyra becsülte a jó borokat is, főleg a vöröset (bár ő mindig
pirosnak nevezte: „vörös a borba se jó”).
Legkedvesebb templomi
énekei közé tartozott a Hozzád sóhajt a lélek Urunk…, Üdvözlégy
Oltáriszentség…, Jézus szíve, legtisztább szív…, Boldogasszony anyánk…, és
minden nagyobb ünnepen a Pápai és a Magyar Himnusz mellett a Erdélyi
Himnuszt is elénekeltük (mert „milyen magyar az, aki nem ismeri az erdélyi
himnuszt” - mondta.)
|
|
|
Mindaz, amit itt leírtam
apró töredék róla, de remélem örömmel fogadják azok akik ismerték, és egy
kicsit megismerhették azok, akik talán sohasem találkoztak vele.
Lelkipásztori éveinek
helyszínei 1966 – 2004:
Mohora, Csolnok, Szob,
Szentendre, Budapesti plébániák: Felsőviziváros, Törökőr, Középsőferencváros,
Belsőjózsefváros, Szent
kereszt (XII.), Terézváros, Külsőjózsefváros, Kőbánya MÁV-telep,
Rákoscsaba-Újtelep
2004. június 18-án
kellett kórházba mennie a bérmálást követő pénteken, három és fél hónapig
volt kórházban. A felgyógyulás reménye pár hét múlva jókedvvel töltötte el.
Ez idő alatt nem múlt el nap, hogy meg ne kérdezze: minden rendben van a
templomban? meglocsoltad a virágokat? mi van a Szuli kutyámmal? mit
csináltál ma? mikor jössz holnap? A kórház tornatermében misézett, a
teraszon gyóntatott, felnőtt ápolóval beszélt meg keresztelési felkészítést.
Nagyon sokan meglátogatták őt, minden héten többen is, és nem volt nap,
amikor egymagára maradt volna. Szeptember 18-án jöhetett haza a kórházból.
Ülve mondta a szentmisét, és így is áldoztatott, mert még nem tudott
folyamatosan állni. A hívek végtelenül megértőek voltak, sorba jöttek be nap
mint nap köszönni, érdeklődni.
Gábor atya november
15-én belázasodott (úgy gondolta megfázott), másnap a jobbulás reményében
nem mozdult ki otthonról, nem misézett. 17-én szerdán jól érezte magát,
délután elment egy temetésre, esti elmondta a szentmisét, csütörtökön ismét
rosszabból lett, pénteken (19-én) reggel mentőt kellet hívni érte.
2004. november 20-án
(szombaton) délelőtt 10 órakor az Úristen örök Országában kapott otthont.
Láttál már teljesen lebénult embert mosolyogni? Én igen.
2004. december 6-án a
szentmise után péceli temetőben helyeztük örök nyugalomba.
Pár
sorban egy életről:
Lepke, e szó vállrándítás, szinte köznapi.
De ki ő, ha lényege valamit mondani.
Némán él, s nem figyelgeti önön szivárványát,
Bízva száll a szellők szárnyán,
S megpihen a gondviselés szirmán.
Nem több, legalább lepke lennék,
A csendből új életre kelnék,
Szirmára szállva remélnék benne,
S fényében szépségem más öröme lenne.
Gábor
atya egyik régi szentképe került e kezembe.
Ezt
írta rá saját kezével (fényképe Albumban):
„Krisztus az én életem”
Pappászentelésem
33-ik évforduló
emlékére.
Bp., 1999. június 19.
Érszegi Gábor
Légy velem és vezess én
Uram Istenem, hogy
hitben, szeretetben,
békességben vezethessem
én is népedet.
Szent Erzsébet Templom
Sírkövére a neve alá ezt írattuk:
„Krisztus az én életem”
Kérünk
Istenünk,
hogy
akinek Te voltál földi életében az élet,
a Te
mennyei életedben legyél neki az Élet. Amen
Szerkesztők
|
A képek nagyíthatóak!
