|
Érszegi Gábor atya lelkigyakorlatos előadása - 1997
JÉZUS SZEMÉLYE A BIBLIÁBAN
D. Minden Teremtmény Elsőszülötte 2. A mintérium evangéliumi megoldása
|
|
JÉZUS SZEMÉLYE A BIBLIÁBAN - Előszó Amikor ezzel az előadással megbíztak akkor, azért választottam Jézus Krisztus személyét a biblia alapján, mert Jézus Krisztus éve van - Szentatyánk szándékából - ; meg azért is, mert bíboros atyánk is minden alkalommal, minden körülményben hivatkozik erre a tényre, hogy Krisztus a mi életünknek a középpontja; és végül azért, mert a Biblia klasszikusan Krisztust állítja az egész üdvösségtörténelem középppontjába. Azonban, hogy megértsük, a bibliának a tanítását világosan kell látnunk, hogy a Szentírásban hogyan van meg ez a kettős felosztás, hogy Jézus az Isten és Jézus az ember. A Biblia sokkal inkább látja a kettőt egyetlen személyben megvalósulni, létrejönni élni itt az emberek között. Természetesen azonban ezt nem akkor érzik az apostolok, tanítványok, evangélisták amikor Jézus megjelenik a körükben, hanem a Római levél 1,4-re hivatkozva: "Jézus Krisztus a halálból való föltámadása által, az Isten hatalmas Fiának bizonyult". Ebből persze sokminden más is következik, elsősorban az, hogy az apostolok tulajdonképpen Jézust az Istenembert akkor ismerik fel, amikor Jézus föltámad a halálból. Ezt különböző jelzőkkel fejezik ki: "Úrrá, Messiássá lett. Az Isten Fejedelemmé tette.", de a legegyszerűbb, amit mi is használunk, hogy Jézus Krisztus, vagy Úr Jézus Krisztus. Ebben az állításban kettő kapcsolódik össze. Az ősegyháznak ezt az állítását már Szent Máté első fejezetében, és Szent Pálnál is megtaláljuk. Ugyanígy János evangéliuma is számtalanszor, sőt az Apostolok Cselekedete is hivatkozik ennek a két jelzőnek az összekötésére. Nem csupán a Messiás címét adják meg ezzel Jézusnak, mint sokszor máskor, de amikor Jézus Krisztust, vagy Úr Jézus Krisztust mond az egyház, ezzel szoros kapcsolatba fűzi össze a hívektől vallott címet és a földön élt történelmi személyt. Minden olyan beállítás amely az egyik jelentést felszívja jogtalanul leszűkíti az evangéliumot, a történelmet, amely Krisztusról szól. A magyarázatnak két mozzanatra kell bontania a Jézus megismerésére való törekvést. Az imádkozó szemlélődés dolga, hogy ezután újra eggyé lássuk őket és egyben találkozzunk Jézus Krisztussal az élővel, aki értünk meghalt és föltámadt.
|
|
I. AZ EMBER NÁZÁRETI JÉZUS Ez a cikk vagy ez a rövid kis előadás, anélkül, hogy részletezné, nem azt szeretné elmondani, hogy Jézus mit tett, mit nem tett, mindössze csak annyit akar, amennyit Szent János evangéliuma a 21. fejezetében. Mindaz amit Jézus cselekedett nem férne el a világ egyetlen könyvébe sem, hát még egyetlen előadásnak, a keretébe. Mégis ez a probléma mindannyiunknak izgató, mert hiszen a tanítványoknak Jézus fölteszi a kérdést: "És ti mit mondtok rólam?" Az evangéliumokat hívő emberek írták, hogy fölkeltsék és megerősítsék a hitet. Emlékeket szedtek össze, amelyeket szervesen összefoglaltak, amelyeket mint már előbb is említettem, a húsvéti hit megvilágított és átalakított, de amelyek lehetővé teszik, hogy bizonyosan fölismerjük, megismerjük, elérjük a názáreti Jézust. Éppen ezért, ha ezt az oldalt nézzük, hogy a názáreti Jézus, hogyan jelent meg az emberek előtt, akkor három komoly momuentumról kell beszélnünk.
|
|
A. Jézus a végső idők embere Elsősorban arról, hogy Jézus Krisztus, az a bizonyos ember, aki a végső idők beteljesedését hozdozza, ő maga is mondja, hogy "Boldog a ti szemetek, mert lát és fületek is, mert hall. Bizony mondom néktek, hogy sok próféta és igazember, kívánta látni amit ti láttatok és nem látták, és hallani amit ti hallottatok de nem hallották." (Mt 13,16). Nos mit láttak és hallottak az apostolok? Azt látták, hogy Jézus szembe tud szállni az ördögökkel, a sátánnal. A sátán szónak az igazi értelme, ugyanis az, hogy az Istennel túloldalon, szembenálló valaki. Jézus maga is mondja "Én Isten ujjával űzöm ki a démonokat (Lk 11.), elérkezett hozzátok az Isten országa." Valóban az ellenség vereséget szenvedett. Ugyancsak Lukácsra hivatkozom: "Láttam a sátánt lehullani az égből, mint a villámot." Ennek a végső időkben megjelenő embernek a csodái, az evangéliumnak központi gondolatai. Azt, hogy "vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak pedig föltámadnak." Végül pedig a legjelentősebbet amit Jézus ki tud mondani és ami őrá leginkább jellemző, a "szegényeknek hírdetik meg az Isten örömhírét" (Mt 11,5-6). Mert amikor Jézus így beszél ezzel azt is jelzi, hogy megvalósult, beteljesedett az Izaiás 29,18-ban leírt jövendölés. Az ő szemében ez a hírdetés, ami a szegényeknek szól, összefoglalja és beteljesíti Isten szándékát. Csodálja Keresztelő Jánost mint az utolsó és legnagyobb prófétát, "Bizony mondom néktek nem született nagyobb az emberek gyermekei között Keresztelő Jánosnál". De miután ő egy új Isten országa korszakot nyitott meg, azt mondja "a mennyek országában, a legkisebb is nagyobb őnála" (Mt 11,11). Isten országának ez a radikális hírdetése, nemcsak annak az elérkezésével fontos, hanem ez "az Isten országa Keresztelő János idejétől mostanáig erőszakot szenved, az erőszakosak ragadják el", azok akik oda akarnak jutni. Jézus így lép föl, és éppen ennek az új gondolatnak a nevében, tiltakozik a szombati nap túlzott megtartása, a rítuális rend megtartói ellen, a törvénytudó által kimondott szörszálhasogató kazuisztika ellen, (megint csak Mt 15. és 23. fej-re gondolok). De épp így meg kell tisztítania kortársai várakozását is, akik nem értik, hogy az Isten országa és a nemzeti fölkelés, vagy nemzeti földi szabadulás az nem ugyanaz. "Isten országa közöttetek van", de hányszor, (tessék csak a jeruzsálemi utolsó bevonulásra gondolni), hányszor fejezi ki Jézus azt, hogy az Ő országa nem ebből a világból való. Ugyanezt mondja Pilátusnak is amikor megkérdezi, hogy: "Király vagy Te?" Keresztelő Jánoshoz is hasonlóan ő is teljes megtérést követel, de a bosszúálló, a büntető Isten helyett "az Úr kegyelmének az esztendejét" hírdeti meg (Lk 4,19). Ilyen egyedülálló helyzetben Jézus saját felfogása szerint öröm ígéretet hoz és igazán azok boldogok, akik fölfedezik a szántóföldbe rejtett kincset (Mt 13,44), mindenüket eladják érte és megpróbálják megszerezni.
|
|
B. Jézus a döntés embere A másik ilyen gondolat az ő emberi személyével kapcsolatban, hogy nincs értelme azt kérdezgetni, hogy mikor lesz itt az idő. Mint ahogy már az előbb említettem, ismét megemlítem, hogy az Isten országa nem szembetűnő módon jön el, mert "nem lehet azt mondani nézzétek itt van, vagy amott. Mert az Isten országa közöttetek van." (Lk 17,20). Isten országa már nem egyszerűen eljövendő, hanem itt van, föl kell ismerni. Megtörtént a döntés, Jézusra kell tekinteni. Meg kell tehát ismerni a hívő embernek Jézust. Mit tudunk Jézusról mondani, mint emberről? Nem közönséges rabbi, aki azzal foglalkozik, hogy magyarázza az írásokat, ő bizony tekintéllyel tanít. Márk evangéliumában olvassuk, hogy úgy tanított, mint akinek hatalma van (Mk 1,22). A prófétáktól eltérően nemcsak hivatkozik az Isten szavára, hanem ő a saját nevében beszél: "Hallottátok, mondták a régieknek..., én pedig azt mondom nektek..." (Máté evangéliumában olvassuk). Magyarázatait ünnepélyes tanúskodással kezdi: "Bizony, bizony mondom néktek" - szinte egy titokban hallott szóra felel. Sőt az ószövetség több kiváló személyiségéhez meri magát hasonlítani, többek között Jónáshoz: "Itt több van mint Jónás, több van itt mint Salamon". Máténál és Lukácsnál is olvassuk ezeket a helyeket. Ezért Istenhez megtérni annyi, mint követni Jézust, vállalni a mellette való kiállást. "Aki nincs velem ellenem van, és aki nem gyűjt velem az szét szór." (Mt 12,30). Ezért beszél Jézus arról, hogy az okos ember a házát nem homokra, hanem szilárd sziklára építi (Mt 7,27). De hogyan hozzunk ilyen döntést azzal a Jézussal, akinek magatartása zavarba ejt? Jézus ezt jól tudja, és azt mondja "Boldogok azok az emberek, akik nem botránkoznak meg bennem." (Mt 11). Jézus tehát igazolja vagy Jézusnak igazolnia kell, a maga követelését. Nem úgy, hogy homályba hagyja a személyazonosságát, hanem úgy, hogy kimondja - neki különleges kapcsolata van az Atyával. Minden lehetséges neki, mert hisz olyan hittel, amely minden hitnek az ősmintája. A Zsidókhoz írt levél azt tanácsolja a 12,2-ben: "Tekintsünk föl a hit szerzőjére és bevégzőjére Jézusra, aki a fölkínált örömök helyett a kereszthalál gyalázatát vállalta anélkül, hogy azzal törödött volna, - és az eredmény, hogy most a Isten trónjának jobbján ül, egyenlő rangú az Atyával." Ez elsősorban az ember Jézus Krisztusra vonatkozik, hiszen mint az Isten Fia már a földre jövetelt megelőzően is ott ült az Atyának a jobbján. Gondoljatok csak Őrá, aki a bűnösök részéről ilyen ellentmondást viselt el. "El ne lankadjatok és bensőtökben el ne csüggedjetek". Hogy egyedülálló kapcsolata, különleges attitüdje van az Atyához, azt legjobban akkor érezzük, amikor a Getszemáni majorban az a párbeszéd zajlik, amikor külön viszi Pétert, Jakabot és Jánost és imádkozni, gyötrődni kezd: "Halálosan szomorú a lelkem. - mondta nekik - Várjatok itt és virrasszatok!". - és akkor mondja az Atyának ezt a híres, nevezetes arám szót: "Abba! - Atyám, Atyácskám - Neked minden lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet. De ne az legyen amit én akarok, hanem amit te." (Mk 12,32). Bármilyen őszinte és az Atya akaratát feltétlenül követő is a szó, azért higgyük el, hogy az a keresztút, az a kínszenvedés, amelyről ő nyílván előre tudott, - ha nem is sorolja fel az evangélium ennek a tudásnak a részleteit - borzalommal, borzadállyal tölti el, ezért van a vérrel verítékezés. Mégis ez a bizalom feltétlen az Isten, az Atya felé - "mindazonáltal ne az legyen amit én akarok, hanem amit Te". Ennek ellenére sokszor tapasztaljuk, hogy megkülönbözteti magát az Isten küldötteinek sorában, ezt sugallja a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd, ezt sugallja a magvetőről szóló példabeszéd, ezt sugallja a szegények és bűnösök iránti viselkedése, amely egyenesen Isten magatartásának jelképe (Lk 15.).
|
|
C. Jézus a jövő embere Ugyancsak szólnom kell Jézusról, arról az emberről, aki zsidóként élt a zsidó nép között, de aki sokszor kinyilvánítja, hogy Ő felette áll a zsidó hagyományoknak. Isten akarata szerint méri azt, akivel a fent jelzett egyedülálló viszonyban van. "Ezért jön és mondja, - Máté evangéliumában - hogy Ő beteljesítse a törvényt és a prófétákat." A tökéletes szeretet eszménye, amelyet elénk ad, felforgatja a zsidó törvénytudók szörszálhasogatásait; ez megvalósíthatatlan annak, aki nem követi Jézust. Ezt az eszményt csak a tőle szoros személyfüggésbe levő lehet igazán célirányba venni és elérni: "Jöjjetek hozzám, mert az én igám édes és az én terhem könnyű." (Mt 11,28). Akkor is prófétai hagyományt teljesítve, amikor kortársai bosszúságára kijelenti, hogy a pogányok is megkapják az üdvösséget (Lk 12,28). Ahhoz, hogy ez megvalósuljon Jézus elgondolása szerint az Egyháznak kellett az Ő személyének helyébe lépnie. Ezt hiszem, ha ezt így fogalmazom meg, akkor ez naív dolog. Jézus nem olyannak alkotta meg az Egyházat, amilyennek ma ismerjük. De az az elgondolás is hamis, hogy Jézus halála és második eljövetele nincs időbeli távlat fejlődéssel és kibontakozással. És bizony ez az idő a történelem függvényében zajlik, és ha van is az Egyházban fejlődés, kibontakozás, az nagyon is emberi, és megfelel Jézus Krisztus szándékának. Amikor Jézus maga köré csoportosította a tanítványok körét, különösen pedig a tizenkettőt, akiknek azért kellett követésére elszegődniük, hogy kiterjesszék, mindazt amit ő tesz, és jelenlétét tanítsák. Elismert történeti tény, bár pontos időbeli elhelyezése nehéz, hogy Jézus kétségtelenül nem a Kumrán elszigetelődő közösségére szabott egyházat akart, hanem végleges népének az előképét (Mt 19,27-29). Jól kifejezi ezt, amikor Péter a nagy bizonytalanságban szól: "Nézd mi mindenünket elhagytuk és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?" Jézus azt mondja neki: "Bizony mondom néktek ti akik követtetek engem, a világ megújjulásakor, mikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek a választott nép tizenkét törzse fölött." (Mt 19,27-29). Másrészt Keresztelő Jánossal ellentétben, biztos volt az a felfogása, hogy Isten országának létrehozása fokozatosan történik (Mk 4,29, és Mt. 13,24-30). Sőt Simonnak adja azt a feladatot, hogy meg kell erősítenie társait a hitben (Lk 22,32), és hogy halála után tanítványainak is szenvedniük kell. Ezért az eclésia szó, ami megfelel az arám sod vagy edah-nak, és amelyet Kumránban Isten választottai eszkatologikus közösségük megjelölésére használtak, nagyon jól Jézus ajkára jöhetett, bár az evangéliumokban Szent Máténál mindössze kétszer található meg. Túlságosan leegyszerűsítenénk az egészet, ha megtagadnánk Jézustól egy halála utáni kornak az időbeni távolságát. Bár ez semmiképpen nem zárja ki azt a személyes meggyőződést, hogy halálával bekövetkezik a végidő. Különösen érezzük ezt Márk 9. fejezetének első verse alapján: "Bizony mondom néktek a jelenlévők közül néhányan nem halnak meg addig, míg meg nem látják Isten hatalommal megvalósulásuló uralmát." Hogy ennek az értelmét helyesen lássuk, mérlegelnünk kell Jézusnak egyéb szavait is. Jézus előre látta a maga közeli halálát, erre készül - háromszor is megjövendöli a szinoptikus evangélisták szerint, és mindig összeköti a föltámadásnak a megjövendölésével, és ezt a halált Isten terve szerint látta - szolgálatnak, áldozati váltságnak tekintette. Márknál (15,45) olvassuk, hogy "az ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda az életét másokért." Méginkább érezzük ennek a súlyát, ha Szent Lukács evangéliumának (22,25) olvassuk: "Az uralkodók zsarnokoskodnak népükön, és akik hatalmat gyakorolnak rajtuk, jótevőiknek hívatják magukat. Köztetek azonban ne így legyen, hanem a legnagyobb olyan, mint a legkisebb, az elöljáró pedig olyan mint a szolga." Ezek az utalások nem engedik, hogy Jézusban olyan embert lássunk, akit a helyzet, a történelmi helyzet kényszerített rá a szenvedésre, akaratlanul szenvedett, hanem azt, hogy Jézus igenis azonosította magát az Isten Szolgájával. Az Emberfia sorsát a Szolga Izaiásnál olvasható értékeinek kifejezésével mutatja meg (Izaiás 52-53 fejezetében). Engedelmességét kifejezi a kell szó (Lk 17,25 olvassuk), életének áldozatát másokért, sokakért áldozza föl, mint ahogy azt az eucharisztia alapításának evangéliumi szövegében is olvassuk. Persze sokakban fölvetődhet, hogyha Jézus ennyire érezte a halálát, akkor mért nem érezte a feltámadását is ennyire. Azokban a kijelentésekben, amelyek Jézus három jövendölését tartalmazzák a feltámadásról (Mt 16,21 17,22 20,18 vagy Lk 24,25), kétségtelen az ősi közösség, keresztény közösség befolyását tapasztaljuk, de szavaiban kicsendül Jézusnak az a meggyőződése, hogy ő rövid idő múlva fel fog támadni. A szenvedésének a vége nem a jeltelen elmúlás, hanem a halálból való dicsőséges feltámadás. Ha azzal kezdtem, hogy a halálból való dicsőséges feltámadása által az Isten hatalmas Fiának bizonyult, akkor ez most igazán nagyon ideillik. Még akkor is, ha Jézus meg van győződve arról, hogy Istennel és az emberekkel egyedülálló viszonyban áll. Gondoljunk arra, hogy egy személyben hordozza az emberséget és az Istenséget. Hogyan kételkedett volna küldetése végső sikerében és abban, hogy Atyja különleges módon beavatkozik az Ő érdekében? A föltámadás bizonyossága kétségtelenül nem emeli az emberi állapot fölé, szorongattásoktól gyötrődik a Getszemáni majorban, sőt úgy érzi, hogy az Isten elhagyta a kereszten, de ugyanakkor azt is tudja és érzi, hogy Ő a Fiú.
|
|
D. Jézus és a messiási címek Itt még egy kérdés vetődik fel. Ahhoz, hogy kinyilatkoztassa személyiségét nem választott-e Jézus könnyű megoldást, amikor a zsidóság körében használatos formulákat, Messiási címeket - ilyet, hogy "Messiás. Isten Fia. Emberfia." - használt. Az evangéliumokban ezek a címzések egyenértékűen jönnek ajkára, de a Fiú és az Emberfia megjelőlések kivételével - amelyekről nem állíthatjuk kategórikusan, hogy Jézus nem használta őket - a kritikusok véleménye szerint a születő egyház adta az ajkára, hogy Ő Isten Fia, vagy Ő Messiás. Ezzel nem eltorzította, hanem kifejtette Jézus gondolatát. Jézus nem jelentette ki magát saját kezdeményezéséből Messiásnak, de rávezeti kortársait a fölismerésre, amikor megtiltja tanítványainak, hogy leleplezzék igazi kilétét. Többször is, pl. amikor Dávid fiának hagyja magát kikiáltani a jeruzsálemi bevonuláskor, vagy amikor a főpap kérdésére: "Te vagy e az Áldottnak a Fia?" - régebbi Máté megfogalmazás szerint burkoltan válaszol: "Te mondád." A kinyilatkoztató magatartásában Jézus nem tulajdonított fontosságot ezeknek a címeknek, ezek kétségtelenül meghamisították volna azoknak a hitelességét, amelyet az emberekkel akart megvalósítani. Jézus a Zsidó levél tanúsága szerint, "mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve". Amikor Jézus úgy mutatkozott be mint olyan ember, aki egyedülálló viszonyban van az Istennel, és ugyanakkor egyedülálló viszonyban van minden emberrel, ezzel már föltette a döntő kérdést: "És ti mit mondtok, ki vagyok én?" és Szent Péter válaszol: "Te vagy a Messiás, azt élő Isten Fia." majd cserébe megkapja a mennyország kulcsait.
|
|
II. JÉZUS AZ ISTEN Már a bevezetőben említettem, hogy az a kifejezés, amit az ősegyház használ, és amelyet mi is használunk, hogy Úr Jézus Krisztus, tulajdonképpen a két nagy igazságot, az emberit és az Istenit egyetlen személyiségben összefogó hitvallásnak felel meg; hiszen az a kifejezés, hogy Úr és Krisztus - az Istennek a fölkentje, eleve azt jelzi, hogy az Úr, az az Isten. Az arám nyelvben az Úr szót kifejezetten az Istenre értették, és az Ószövetségi Szentírás könyveiben nem egy helyen alternetívan használt kifejezés jól jelzi, hogy az egyedüli Úrnak, hatalomnak, királynak "akié minden dicsőség és tisztelet", az Istent tartották a zsidók. Amikor az ősegyház ezt az epitetont használja, akkor azért használja, mert tulajdonképpen a Jézus személyében ott lévő Istenséget akarta kifejezésre juttatni, a hitét vallotta meg. A kérdés, amit az előbb föltettem, és amire a tanítványoknak helyesen kellett válaszolni, igazából azért volt nehéz, mert a tanítványok Jézus Krisztus kereszthalála előtt nem tudták ilyen nyíltan megvallani azt, hogy Jézus az Úr, mint tényt. Jézus Krisztus föltámadása után Szent Péter apostol az Apostolok Cselekedeteiben majdnem minden fejezetben mond egy beszédet, és ott a leggyakrabban alkalmazott kifejezések, hogy "Jézus az Úr. Úrrá, Messiásá lett, az Isten Fia. Őt tette fejedelemmé", "Olyan nevet adott neki - a filippiekhez írt levél szerint - amely előtt meg kell hajolni minden térdnek a mennyben, a földön és az alvilágban, és alázattal kell megvallania, hogy Jézus Krisztus az Úr." A tanítványok ezekkel a kifejezésekkel a hitüket fogalmazták meg, hogy fölfedezték a názáreti Jézus, az ember életében az Istent. Fölfedezték Jézus életének értelmét és személyiségének titkát. Hogy ezt az értelmet kifejezzék a hagyományos nyelvből vett címeket alkalmaznak rá. Igaz, hogy új értelemben. A megfogalmazások eléggé különbözőfélék, nem egységesek, mégis a tapogatódzás mellett is jól kifejezik, hogy a hit egyre szilárdabb bennük, egyre jobban értik Jézus életének, szenvedésének, kereszthalálának és föltámadásának értelmét. Ha az Egyház életében a hitnek bizonyos történelmét, történelmi kifejlődését, a magból kibújó virágnak az értelmét képesek vagyunk fölfedezni, akkor bizony azt is el kell fogadnunk, hogy az apostolok ugyanígy a rügyből kipattanó hit alapján nyúltak Jézus Krisztusnak az életének értelméhez. A húsvéti élmény megfogalmazásában négy különböző szempontot vehetünk észre, és ez talán bizonyos történeti fejlődést is tükröz. A Jézus eljövetele jegyében Jézus Krisztus mennyei fölmagasztalása nyilatkozik meg ezekben a kifejezésekben. A megváltó kereszt kutatását Isten Szolgájára összpontosítja, végül a figyelem az ember Jézus felé fordul. Először személyének titkában, majd a Mindenséghez való viszonylatában. Fejtegetésünk főleg a hitvallásokat és himnuszokat, tehát a Páli levelekben előforduló kifejezéseket, és csak utána az evangéliumi elbeszéléseket megelőző anyagot öleli fel. De az újszövetségi teológiai hozzátételeket is utalással jelezzük.
|
|
1. Az Úr és Krisztus A tanítványok, akiknek van kapcsolatuk az élő Jézussal, hiszen éveken keresztül - attól függ, hogy a szinpotikusokat vagy a János evangéliumot olvassuk - együtt éltek vele.
|
|
A. A megdicsőült Jézus Azt vallják, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból. Ez a leggyakoribb hitvallás, ami az ap. levelekben, a Tessz írt levélben, a Róm levélben, a Gal-hoz írt levélben, az 1Pét levélben, de az Ap Csel-be is igen gyakran előfordul. Ez nem a Szentírás szövegén való elmélkedés eredménye, hanem a feltámadás - minden valószínűség szerint zsidó teológiai nyelvének segítségével - közvetlen kifejezője annak, hogy a húsvéti élmény megkívánja Jézus fölmagasztalását, megdicsöülését, amint azt kifejezetten mondja István diakonus a látomásában is, amikor kövezik és a vértanúságra készül, vagy Pálnak a damaszkusi úton bemutatott élménye. A keresztény hit e kezdeti megállapítása megfelel a régi arám gondolkodásnak, amelynek a visszhangját nagyon nagyon sokszor érezzük visszahallani Szent Páli levelekben, de az Ap Csel-ben is, sőt Jézus Krisztus Szent Máté evangéliumában mondja pl. a 28. fejezetben, az ítéletről szóló részben, - úgy mutatja be Jézust, mint történelem urát. Van egy másik kifejezésünk is, amit azonban már nem itt, hanem a hellénisztikus egyházban alakult ki. Ilyet találunk az 1Kor 12 fej.-ben, a Róm 10 fej-ben, vagy a Fil 2 írt fej-ben, abban a nevezetes himnuszban, amelyet valószínűleg liturgia keretében mondtak el; hogy alázattal kell megvallani, hogy Jézus Krisztus az Úr. Az így hírdetet esemény az írásokra támaszkodva egyre inkább a hitvallás összefoglalása felé tart, mert hiszen hogyan tudnánk értelmezni ilyen kifejezéseket Jézus a halálból való föltámadása után: "Úrrá és Krisztussá lett" (Ap Csel 2,36) vagy "Isten Fiává lett" (Róm 1,4). "Isten jobbján van." (Ap Csel, István diákonus megkövezésénél) vagy például a Róm 8,34 fej-ben a megdicsőítés szempontjából "A Messiás Isten Fia." Az új címzéseknek kezdetben tehát analóg értelme van. Nem vonatkoznak Jézus halálára vagy földi életére, egyszerűen azt állítják, hogy a názáreti Jézus beteljesítette azokat a reménységeket, amelyeket Mózes törvényében a prófétákban és a zsoltárokban az Isten kinyilatkoztatott. Az újszövetségi szerzőknél vannak azonban nagyon pontos kifejezések. Pál nem csupán megtartja azt a szokást, hogy Jézus a Küriosz megszólítást alkalmazza, tudjuk jól hogy a Küriosz a LXX fordításban kifejezetten az Istent jelöli, az Isten szót így adja vissza. De szembeállítja Szent Pál a pogányok uraival (pl. 1Kor 8,5), sőt nagyon ügyesen így fogalmaz: "A mi Urunk Jézus Krisztus". Tehát nem az Úr Jézus Krisztus csak, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus. Az evangélisták nem egyszerűen rabbinak hívatják Jézus Krisztust, hanem az Úrnak - például akkor, amikor Szent Lukács evangélista elbeszéli nekünk, hogy Keresztelő János a tanítványait küldi Jézushoz, az Úrhoz. Vagy ilyen kifejezést olvashatunk Máté evangélistánál a 8. fej., amikor Jézus lecsendesíti a háborgó vihart és a tanítványok azt mondják neki: "Uram ments meg minket, mert elveszünk!".
|
|
B. A kereszt értelme Szent Pál apostol a Krisztus keresztjéről szóló vallomásában (1Kor 1,23 - ban azt mondja:) "Mi a megfeszített Krisztust hírdetjük, aki a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig esztelenség." Ezekkel a szavakkal azt az önkéntelen visszahatást fejezi ki, amelyet mindenki érez Jézus kínos halála miatt. Éppen ez a szembenézés ezzel a kínos kereszthalálal kívánja meg, hogy értelmezzék Jézus Krisztusnak ezt a kínos halálát, és miután értelmezni kell, egyben ez magában hordozza már az ősegyház hitvallását Jézus keresztjéről, illetve értelmezésről: hogyan jövendölte meg az Ószövetség Jézusnak a kínos halálát, és hogy ez a jövendölés éppen arra alkalmas, hogy Jézus Krisztusnak a halálát értelmezzék. Az egyik ilyen közismert cím, amit az Ószövetségben találunk a szolga alakja, amelyet Izaiás profétánál találunk meg (52, 53. fej). Ezt a szolga címet már az Apostolok Cselekedeteinek a kezdeti fejezetében (3,26 és a 4, 25-30) is megtaláljuk. Aztán azt, hogy Jézus megdicsőült ugyancsak az Ap Csel 2. fej.-ben már itt van. Igy idézi fel Jézus szenvedését 1Péter levelénél régebbi szöveg, Péter is csak idézi, amit azonban 1Pét 2,21-ben találunk meg, és Fülöpnek a katekézise, amelyet ő elmond az Etióp királyné kincstárnokának. Mivel az egyik legrégibb hitformula, az hogy Jézus meghalt a bűneinkért az Irások szerint, ezt Szent Pál apostol úgy mondja el a Kor. levélben, mint amit az apostoloktól kapott. Ez a bűneinkért prepozíció, ami a görögben hiper szóval van jelőlve és amely minden hasonló vallomásnál Gal levél, 2Kor, Róm levélben, az 1Pét és 1Ján levélben is pont így szerepel. Különösen pedig szerepel az Oltáriszentségről szóló szóhasználatban Lk 22 fej-ben, vagy a 1Kor 11 fej-ben kifejezi Jézus halálának üdvösséget hozó értékétés - és ez nagyon, nagyon fontos nekünk. Vannak már elnevezések is, amelyek hasonló jelentést hordoznak mint a Szolga cím, ugyanezt a valóságot fejezik ki. Például az, hogy "Jézus az igaz", vagy mikor Péter apostol a 3. fej-ben elmondja beszédét "az igazat megöltétek. Ő az, aki az életre vezet", (megint csak az Ap Csel 3. és 5. fej-ből veszem), vagy "Isten makolátlan báránya" (1Pét 1,19 vagy pedig a Ján 29 fej-ből) "Ő a szeplőtelen Főpap, aki az Újszövetséget az emberek felé közvetíti" (a Zsid 2 fej. szerint). Van egy nagyon érdekes megnevezés is "az Üdvözítő", a görögül a Soter. Ez főleg a Páli levelekben a Tituszhoz írt, és 2Tim - hoz írt levélben találjuk meg. Nyilvánvaló, hogy ezt görög földön görög embereknek írják. És görög földön, a görög embereknek a Soter terminus igenis hitvalló értelmű. Krisztus halálával és föltámadásával a megkeresztelt ember egyesül és elmélyül ezzel az üdvösségről, az üdvözítésről szóló tanítás? "Mi Jézus Krisztussal mindnyájan eltemetkezünk a halálban - Róm levél szerint - hogy vele együtt új életre támadjunk."
|
|
C. Az Isten embere Az apostoli egyház éppen azért, mert Jézust, mint Isten Fiát, az élményt tapasztalja meg, egyre nagyobb ragaszkodással csüngött Jézus Krisztusnak a testi származásán, akiről tudta, hogy halála után ma is él. Ezért tekintetét hamarosan Jézus földi életére irányított. Itt a hagyomány két fontos dolgot próbál megoldani. Az egyik az, hogy megismertessék annak az életét, akiről hiszik hogy föltámadt; a másik pedig, hogy példaként állíthassák oda a hívők magatartása elé. Lassacskán egyre pontosabban fogalmazzák az összegyűjtött emlékeket, amelyek mind az Úr Jézusban való hitre vezetnek el. Ezzel a dicsfénnyel övező és felmagasztaló megvilágításban jelenik meg az ember Jézus alakja. Pál apostol nem annyira Jézus földi életével foglalkozik, mint a tanításával és megváltó halálával. A Zsidókhoz írt levél kifejti Jézus szenvedésének az értelmét, mégpedig nagyon is ószövetségi hagyományokból - a Főpap bűnöket eltörlő hatalmából - kiindulva. "Tökéletessé lett a szenvedések által. Vállalta a keresztet az öröm helyett és a szenvedésből engedelmességet tanult. Ő a hit szerzője és beteljesedője." Ez a visszafelé haladó mozgás folytatódik egészen Jézus származásáig, ebben valószínűleg segítettek az ószövetségi jövendölések. Jézus egzisztenciája, léte két módot foglal magába, egyik a földi léte testben, a másik a mennyei lét a lélek által. Jézus bensőleg átalakult a lélek által, kenetet kapott tőle. Ezt először úgy fogták föl, mint királlyá kenést trónra lépése alkalmával, vagy mint prófétai felkenést, amikor megkeresztelkedett a Szolgálatra. A föltámadás, amit Dávidnak tett ígéret beteljesedéseként értékelték, pl. Péter az első pünkösdi napon hivatkozik a Dávid zsoltárban meglévő jövendölésre. Oda vezet, hogy Jézusban meglássák "Dávid fiát" (Róm 1, 2Tim 2,8 Ap Csel 13,22 15,16 és minden valószínőség szerint ilyen Mk 12,35). Hasonló folyamattal kezdenek kialakulni Jézusnak a nemzetségfái, két evangálistánál is szerepel, az egyik Máté, a másik Lukács. Ennek a célnak felelnek meg az evangélium bevezetőjében Jézus gyermekségéről szóló hagyományok. Abban az anekdotikus történetben, amelyet elbeszélnek mély teológia nyílvánul meg. Az a fő célja, hogy megfeleljen a következő kérdésnek: Mi volt a származása annak, akit mi Istenként, Úrként imádtunk?
|
|
D. Minden Teremtmény Elsőszülöttje Ide tartozik, hogy nyilvánvaló, hogy a kezdetben egyre erősebbé, és minél jobban fölismert hit Jézus Krisztusban egyre inkább fölfedezni kívánta Jézus földi élete előtti létezését. Ezt a folyamatot minden bizonnyal a zsidó apokaliptikus hagyományok is erőltették, amelyek gondosan meg akarták mutatni a teremtésnek és az idő végének az egységét - gondolok itt Hénok könyvére, amelyik azt állítja, hogy az Emberfia idő előtt létezett. (Másutt bizonyos zsidó körök a Bölcsességet a teremtés kezdetén fedezték fel, szemlélték. Ez a preegzisztencia - idegen latin szóval - Hénok könyvében több helyen 39, 40, 48, 49, 62 fej-ben fordul elő. A bölcsesség irodalomban pedig, gondoljunk itt Jób könyvére, Báruk könyvére, a Példabeszédek könyvére, Jézus Sirák fiának könyvére, de maga a Bölcsesség könyve is úgy írják le a Bölcsességet, mint egy megszemélyesítve, aki az Isten általa kezdettől fogva létezett. Nagyon fontos itt a már általam idézett Fil 2 fej-ben található régi himnusz. Jézus három egymásra következő állapotát "Isten alakjában volt mielőtt kiüresítette volna magát földi élete folyamán, majd a mennyben megdicsőült". Ez a szöveg nem azt állítja, hogy egy isteni személy magára vett egy bizonyos emberséget, hanem azt igyekszik megmutatni, hogy Jézus jelenléte az idő teljes tartalmára kiterjed. Jézus az, aki által minden van, és aki által mi Istenhez jutunk. Kor 8,6 fej. szerint: "Ő a szikla, amely a népet a pusztában kísérte". Végül talán a Páli teológia kialakulása előtt "a láthatatlan Isten képmásának minden teremtmény elsőszülöttjének mondták Jézust" (Kol 1,15) . "Akiben az Istenség egész teljessége lakozik" (Kol 2,9). Az újszövetségben Jézus Isten Fia, Ő olyan értelemben, amely világossá teszi a názáreti Jézus célzásait, és meghaladja a Messiási értelmet, mert annak a Fiúnak megelőző létezésére támaszkodik, akit Isten nyilatkoztatott ki (Gal 1,12), és akinek evangéliumát Ő hírdeti (Róm 1,9). Jézus Isten Fia, ez a keresztény ember hite (az 1Ján 4,15-ben), amely szünet nélkül hangzik az evangéliumokban, visszhangként Jézusnak a Fiúról mondott szavára. A kinyilatkoztatás haladása abban a vallomásban torkollik, hogy Jézus az Isten az Istennel. (Vesd össze Mk 1,11 9,7 14,61 Lk 1,35 22,70 Mt 2,15 14,33 16,16 27,40-43 és ugyancsak Mt 11,27 21,37 24,36). A földi létet megelőző lét folyamányaként kibontakozik Jézus egyházi és mintegy világméretű dimenziója. "Ő az egyház feje, az pedig az Ő titokzatos teste." (Kol 1,18). Uralma kiterjed az egész világra, amelynek mind a három dimenzióját "bejárta a földet, az alvilágot és az eget" (Fil 2,10). "Ő a dicsőség ura" (1Kor 2,8), "mivel az elsőszülött a halottak közül" (Kol 1,18). Ehhez a szemlélethez különféle címeket is írtak, "Jézus az új Ádám" (1Kor 15 Róm 5,12). Az aki Istenben összegyűjt (anakefalajó) - egy fő alá összefog mindent. Aki békét teremtett a kettőt egy emberré téve, Ő az Újszövetség közvetítője (vesd össze Ef 1,10 2,13-16 Tim 2,5 Zsid 9,15 12,24).
|
|
2. A misztérium evangéliumi megoldása Jézus misztériumának első megközelítését valójában mesterségesen csoportosítjuk a dogmatika szisztematikus gondolatai szerint. Valójában azonban egész másképp csoportosítanak az evangéliumok, és azt is el kell mondanunk, hogy az evangéliumok is szisztematikusan teremtik meg a Jézus titkáról szóló hitvallást, És az is egészen bizonyos, hogy ezek az evangéliumok mielőtt megíródtak volna hosszasan elprédikált hittani beszédek voltak; és az is bizonyos, hogy egyes részeit sokkal előbb megírták, sem mint hogy azt valamelyik kánoni evangéliumban kitudnánk mutatni. Fölismerhető ez minden egyes evangéliumi rész krisztologiai csattanójában - a szinoptikusokat megelőző különböző csoportosításokban. A Jézus földi élete iránti érdeklődés - tehát már magában minden a Jézus életről szóló életrajztól függetlenül is - jelentős kettős gondolatot árul el. Tudnillik azt, hogy (1) ez a múltban élt valaki, ma is él, és (2) mai keresztényekhez szól. Az evangéliumok mind a názáreti Jézus eseményének megjelenítései. Ha az újszövetségben van krisztológia, akkor az evangéliumok előtti evangélium az. Ez a krisztológia szisztematikusan, vagy összefüggő levelekben nincs kidolgozva, de egyedüli szándéka az, hogy bemutassa és jelenlévővé tegye az Úrrá lett Jézusnak az alakját. Az evangéliumok ennek a bemutatásnak különféle oldalait nyújtják. Közben mindig a Szentlélek hírdette egyetlen evangéliumra utal. Szent Márk evangélista arra szólítja föl az olvasót, hogy a názáreti Jézusban fedezze föl az Isten Fiát, aki megmentett bennünket, diadalt aratva az Isten ellefelén, a sátánon. Hangsúlyozza, hogy az Istennel való személyes találkozások Jézusban jól körül írt esemény, amely az idők végére esik. Márk tartókodó az Isten Fia kifejezés használatában, leszámítva a démonok vallomását, az ördögűzésekről összefoglaló beszámolót, és ezt a címet csak a kinyilatkoztatás három tetőpontján találjuk: Isten szavában a kereszteléskor, a színeváltozás jelenetében és a százados ajkán, amikor is a templom kárpitja kettéhasadt, jelezve ezzel, hogy a zsidóság kora lezárult. Ekkor hangzik el a pogányok, tehát a kívülállók nevében Jézus halálának hatékonyságáról szóló vallomás; "Ez az ember valóban az Isten Fia volt." Szent Máté evangéliumának tetőpontja a föltámadt Krisztus kiáltása: "Minden hatalom nekem adatott. - És én veletek vagyok minden nap a világ végéig." (Mt 28,18) Jézus úgy mutatkozik be, mint a Dániel próféta megjövendölte Emberefia, aki megkapta az egyetemes uralmat. Az evangéliumnak ezt kell megmutatnia, hogyan diadalmaskodott Jézus az ellenségein, a sátánon; mert az Atyja a kezébe adott mindent - az Isten országa, Krisztus országa. Szent Lukács az Egyház iránti érdeklődését az apostolok cselekedeteiről szóló könyvében tanúsítja. Szilárd valóságot ad Jézus korának, amely a prófétai jövendölések, és az Egyház kora között zajlik le. Jézus életének meg van az értéke, Jézus élete volt Isten tervének első megnyilvánulása az egyházban. Az eljövendő, ami utána következik szüntelenül erre támaszkodik. Ez a múltbeli esemény mindenkor jelenlévő marad. Másfelöl Krisztus arcképe inkább az írgalmas Üdvözítőé, aki a szegényekhez, a bűnösökhöz, az asszonyokhoz szól. Szent János bemutatásának kiindulási pontja a földi létet megelőző lét hagyományos állítása. János megmutatja Jézusban az Atya dicsőségét, ama föltámadás dicsőségét, amely már jelen van a Jézus földi átvonulása alatt véghez vitt jelekben.
Az Emberfia, aki mennyekben van, jelen van idelenn, és visszatér az égbe. Ő az Isten Igéje, aki Jézus halandó húsában megnyilvánult (Jn 1,14). Tehát Ő az abszolut és végleges kinyilvánító, neki hinni annyi, mint élni (Jn 3,16 vesd 11,25). Azt hírdeti önmagától, hogy öröktől fogva létezett (Jn 8,58 10,38) és, hogy "az Atya bennem van s én az Atyában vagyok." ( Jn 10,38 14,9 17,21). Külön is kiemeljük, hogy János könyve marad az az evangélium, amely a hívőt szüntelenül a názáreti Jézus személyéhez és földi tevékenységéhez irányítja, amely nélkül semmiféle egyháziasságnak nincs értelme. Így van például a szentségi élettel, amikor beszél a keresztségről (3,22-ben), vagy az eucharisztiáról a (6. fej). Mielőtt a végső következtetést levonnánk, idézzük fel más apokalipszist. Nagyon sokféle áramlat magyarázza a jelenések könyvét és különösképpen azért, mert a liturgikus élet keresztezési pontján ez a könyv az élő Krisztust mutatja be, az Egyházat vezérlő kormányzóurat (Jel. 1,3). Mindenek előtt a bárány alakját, amely viseli magán az elszenvedett fájdalmaknak a nyomait. Ő biztosítja a diadalt az Egyház ellenségein és a végén mennyegzőt ül az Ő Egyházával. Ő az emberi történelem Ura, az első és az utolsó, "A kezdet és a vég. Az Alfa és az Omega. Az Amen. Az Isten fölkentje. A királyok Királya. A uralkodók Ura. Övé minden tisztelet és dicsőség." Ezek a leggyakrabban visszatérő kifejezései a Jelenések könyvének.
|
|
III. VÉGKÖVETKEZTETÉSEK "Úrrá és Krisztussá lett Jézus", a názáreti bemutatásait nem lehet igazából a Szentírás alapján egységes rendszerbe foglalni. Azért sem lehet, és ez nagyon fontos, mert a Szentírás bár szisztematikusan bizonyos szándékok szerint megírt könyveket tartalmaz, mégsem a mai dogmatikának a rendszerezése alapján íródott. Mi, akik olvassuk a Szentírást, úgy érezzük, hogy végül is a dogmatikának egy-egy állítását, - tehát egy ma élő tudomány, szisztematikus tudománynak egy-egy állítását - csak igazolják a Szentírással és nem fordítva, hogy a Szentírásnak az egységes, egész képét látjuk, amiből majd ki lehet szedni, ki lehet kapdosni a dogmatikának az igazságait. Mozgásuk iránya egységes egy adott környezet számára. Meg akarják mutatni Jézusnak a jelenlétét, aki értünk élt és meghalt. az igazhitűség mértéke az a kapcsolat, amely egyesíti a keresztény értelmezést a Jézusjelenséggel. Minden szellem - mondja Szt. János ap. az 1. levelében - amely azt vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az az Istentől való. A születő hit kifejezése és közlési formáiba kora különböző kultúráinak adósa. Arra gondolok, hogy palesztínai zsidók, diaszpórikus zsidók - a környező hellén világ, nem volt olyan egységes, mint amilyen egységesnek előttünk megjelenik. Vagy gondolok arra a római kultúrára, amely hellén világból gyökeredzett és táplálkozott, mégis nagyon sok tekintetben más volt mint a hellénizmus. Amikor az egyház alkalmazkodik ezekhez a különféle civilizációkhoz, ezzel megkezdi és előre jelez minden eljövendő értelmezést. Az Újszövetség után a szentírásmagyarázat tovább haladt, beszélni kezdenek például Jézus öntudatáról, természetéről, személyiségéről. Persze ugye azt tudnunk kell, hogy ezek véglegesen nem kívánják az értelmezést, a Jézusjelenség értelmezését rögzíteni. Ma is művelni kell ezt a tudományt, azokban a kulturákban, ahol a Jézus Krisztusban való hit kifejezésre jut. Itt ezt azért is ki kell emelni, mert bizony nem nagyon beszélünk róla, vagy csak nagyon elvétve. A Szentatyának a megnyilvánulásaiba lehet ezt tapasztalni, amikor arról beszél, hogy inkultúrálni kell a kereszténységet (a kereszténység inkultúrációjáról beszél), hogy bizony föl kéne vetni ezt a kérdést: Magyarországon az emberek mennyire ismerik Jézus Krisztus szeményiségét? Arra gondolok, hogy jegyesoktatásban, keresztségre való előkészítésnél, vagy akár bármálásra való előkészítésnél is az derül ki, hogy nagyon csekély a keresztény vagy a biblikus Szentírási műveltség és a hittantudás is. Persze itt egy nagy baj van, hogy nekünk nem azt kellene megtalálni és megkeresni, amit le tudnak írni, ki tudnak fejezni, el tudnak mondani. Mi se tudunk mindent elmondani amit érzünk, tudunk, felfogtunk, megértettünk a Jézusjelenségből, hanem azt kellene valahogy megtapasztalnunk és megélnünk, hogy az emberek újra birtokában legyenek a Jézusmisztériumnak. Ma van a kispapok oktatásának egy ilyen első, előkészítő éve, melynek lényegi tartalma a Krisztusmisztérium. Hogy mennyire nehéz ez, hát miután két-három éve működik (kettő pontosan), az a tapasztalatom, hogy azok, akik részt vesznek benne, a kispapok nem igazán értik. A nevelők pedig akik oktatnak másokat erre a Krisztusmisztériumra, valójában nem érzik elég hatékonynak a munkájukat. Miért? Mert a mai kultúrára nem igazán tudunk választ adni. Ez feladat. Az a pap él jól az evangéliumból kapott információval, aki a mai kultura nyelvén, formanyelvén el tudja mondani azt, hogy ki volt Jézus Krisztus. Jézus Krisztus az Isten Fia, Isten és ember volt és hogy ez az Isten és ember a mi egész keresztény életünket át kell hassa és át kell járja.
|