|
A rózsaszín
(ószövetségi) kártyáktól mindig féltem. De büszke vagyok rá ma is, hogy év végén nekem
volt a legtöbb pontom. A szentmiséken a padban ülve, egy dolog
foglalkoztatott igazán: „Ó, Istenem, hacsak egyszer ministrálhatnék,
hacsak egyszer felvehetném azt a fehér ruhát, és odaállhatnék benne az
oltárhoz…” De akkor még lányok nem ministrálhattak. Sosem voltam a
fiúkra irigy, csak ezért. Itthon is elmondta, mit szeretnék, de azt
mondták lehetetlen. Eljött az ősz, és az októberi litániára nagymamámmal
többször is elmentünk. És egyszer nagy mély levegőt véve odaálltam a
Zsóka atya elé, és azt mondtam: „Ministrálni szeretnék!” Mosolyogva rám
nézett és így szólt: „Azt nem lehet. Csak fiúk ministrálhatnak.”
Csalódottan eljöttem, de gondoltam nem hagyom ennyibe. Elhatároztam
minden nap bemegyek hozzá, és minden nap megkérdezem. Így is lett.
Másnap már a litánia előtt bent álltam a sekrestyében. „Na, te miért
jöttél? Kérdezte érdeklődve az atya. „Ministrálni szeretnék!”- mondtam.
És megint válaszolt mosolyogva: „Mondtam már, hogy azt nem lehet.” Ez
így ment majdnem két héten át, amikor egyik hétköznap este (azt hiszem
csütörtökön) sikerült feloldanom a jeget. „Úgy látom, úgysem hagysz
békén – na jó ministrálhatsz, de csak hétköznap.” Megszólalni sem tudtam
a döbbenettől. Felvettem a fehér ruhát, és számomra ez volt a
mennyország. És ezután nem volt nap, hogy ne vettem volna fel a fehér
ruhát. Öt éven át (mindaddig míg középiskolás nem lettem), minden nap
mentem ministrálni a reggel 7-es misére, és onnan az iskolába. Persze
vasárnap is ministrálhattam, így vasárnap három misére mentem. Már
sokszor otthon könyörögtek, csak egyszer ne kelj fel, aludj tovább. De
én ezt elképzelhetetlennek tartott. Azonban egyszer emlékszem az öt év
alatt elaludtam, hiába rohantam végig a Sugárúton, tudtam, hogy elkéstem
– nagyon rossz napom volt.
A szombati
napokon minden hittanórára elmentem. A kisebbekére, és a nagyobbakéra
is. Semmit nem akartam kihagyni. A templomba én már „hazamentem”. Zsóka
atya minden évben (78-tól) a hittanosokkal karácsonyi előadással
készült. 40-en, 50-en is szerepeltünk egyszerre. Én is eleinte az
angyalkák közé álltam, de később nem volt 3 fiú jelentkező a 3 bölcs
szerepére, mert a bölcseknek énekelni kellett. Így évekre én lettem
Gáspár király mások két fiúval, akik Menyhért és Boldizsár voltak.
Azonban pár év múlva a nagylányok már mind voltak Máriák, és nem volt
újabb jelölt. Már én is nagy voltam, olyan 13 éves, és senkinek sem
jutott eszébe, hogy én is lány vagyok (Gáspár király létemre). Csendes
suttogó akcióba kezdtem, hogy tudassam kilétemet. Sikerült. Én lettem
Mária.
Ezekben az
években a
ministránsok voltak a legjobb barátaim. És ugye annak rendje – módja
szerint mind fiú volt. Egy-egy lány néha már bejött ministrálni, de nem
ragadtak meg. A fiúk nagyon rendesek voltak velem. Együtt mentünk
biciklizni, később motorozni. Tetszett nekik, hogy lány létemre motor
mániás voltam, és ha kellett nekiálltam motort szerelni. Minden
hétvégét, de még a nyarakat is együtt töltöttük. Jöttek, fociztunk,
beszélgettünk, társasjátékoztunk, a plébánia udvarán ping-pongoztunk. A
Zsóka atya is és a sekrestyés Erzsike néni pap fia (Balázs Pali atya) is
jól ütögették a labdát. A jó társaságból egyikünk, Molnár István maga is
pap lett. Ilyen barátságban teltek ezek az évek. Nyáron a reggeli mise
előtt értem jöttek biciklivel, ősztől az esti mise után pedig
hazakísértek mindnyájan együtt csapatostól, nehogy a sötét elvigyen a
mumus. Egy nyáron azonban felborultak a dolgok. Egyik fiú jobban csalt a
játékokban, mint a másik. Mindegyikőjük azt akarta, hogy az ő csalása
miatt győzzek én. Eleinte nem nagyon értettem, hogy miért van ilyen harc
a fiúk között az én győzelmemért. Az egész nyár úgy telt, hogy én
győztem. A legnagyobb baj az lett, hogy csak az egyikőjük csalása
tetszett nekem (na meg a kék szeme). Elkezdtem én is úgy csalni, hogy ő
tudjon a legjobban csalni. Persze nekem, ha akartam, ha nem, győznöm
kellett. Ez lett a sorsom. A nyár végére a fiúk összevesztek, mert
szerintük a kékszemű - szőke hercegnek mindig megmutattam a kártyázásban
a lapjaimat. (Ez igaz volt.) A legszebb az volt, hogy nem velem
veszekedtek, hanem egymással. Egyszer még mise után is összecsaptak. A
Zsóka atya is igyekezett csitítani a helyzetet. Ő olyan „apaszívű” volt.
Csendes hangon megjegyezte: a kékszemű a jó választás. Mise után maga
elé állított a fiúkat: „Mindig vannak nyertesek és vesztesek. El kell
fogadni, ha az ember veszít, és tiszteletben kell tartani mások
döntését.” A fiúk kibékültek, és lassan elfogadták, hogy csak egy
kísérhet haza: a kékszemű. (Ő lett a férjem. És ma húsz évi házasságban is
számít, hogy együtt ministráltunk éveken át. És ma már meggyőződésem,
hogy nem a jó természet adottsága tart össze embereket, hanem a közös
hit.) A fenti sorok valóban nem egy templom történetéről szólnak, de
talán több év templomi élet hangulatát idézik, és a mi életünk így
kötődik a templomhoz. Másoké másik templomhoz. Nekünk a szüleink,
nagyszüleink is a templomokban ismerték meg egymást. Családi történetek
innen-onnan, de valahogy mindig szóba kerül a templom. A templom a lélek
otthona, de sokszor élettörténetek otthona is. Zsóka atyára ma is
őszinte szívvel gondolok, mert az én életemben (de másokéban is)
meghatározó volt az ő egyénisége, hite, meggyőződése, komolysága,
kedvessége. 9 éves voltam, amikor a plébániára jött, és 17, amikor
elhelyezték. Lehet, hogy nincs az ember életében fontosabb korszak. Ő
felismerte és elfogadta, hogy én milyen szinten kötődöm a templomhoz.
Minden hittanóráját végighallgattam, a kicsitől az ifjúsági hittanig, és
mindig találtam benne a számomra fontosat. Biztosan, akik - akkor
felnőttként hallgatták őt, ugyanilyen szívvel-lélekkel gondolnak rá.
1984 óta a pesterzsébeti Szent Erzsébet templom plébánosa.
1984 őszén
tartotta búcsúzó a szentmisét Zsóka atya. Nem mondhatnám, hogy egy
„sírós fajta” vagyok, de ezen a szentmisén is ministrálva bizony
csendes kivonulásra kényszerültem.
Enzsöl
Ellákot nevezték ki plébánosnak. Megmondom őszintén, nem örültem ennek
az egész helyzetnek. „Miért kell elmennie? Miért kell más ide?” – nem
értettem az egészet. Zsóka atya elköszönt a ministránsoktól, és azt
mondta: „Gyerekek, minden megy ugyanúgy tovább. Eddig is a templomba
jöttetek, ministráltatok – ez így lesz ezután is.” Hittem neki. Zsóka
atyának szüleim segítettek a költözésben, a plébánia kulccsal a kezükben
az új plébánost pedig ugyanaznap fogadták. Szeretettel fogadták őt a
ministránsok is, hiszen a Zsóka azt mondta „minden megy ugyanúgy
tovább”. Ellák atya jókedvű, „jópofa volt”. De mégis több hónapon át
minden héten vasárnap este Pesterzsébetre mentünk a ministráns
barátainkkal együtt, hogy meglátogassuk Zsóka atyát. Később havonta egyszer
mentünk hozzá, de bizony éveken át. Ekkor már ifjúsági
hittanosok voltunk. Ellák atya az irodalom szerelmese volt. Ady Endre,
József Attila és Reményik Sándor „istenes” verseit kívülről tudta, az
elejétől és végétől egyaránt. Az akkori, 80-as években erről még nem
beszéltek túl sokat. Én egy reformer középiskolába jártam, hittel
megáldott irodalomtanárhoz, aki József Attila versét felolvasva könnyeit
törülgetve azt mondta: „ne haragudjatok, mindjárt folytatom”. De Ellák
atyának ez volt a mindene. Lassan
kinőttem a ministráns korból. De a templom, a szentmise, a hittanórák
megmaradt. Ott volt minden barátom. Megnőttünk. Az eljegyzésünkre
elhívtuk a Zsóka atyát, hiszen olyan volt nálunk mint egy családtag.
1986 júniusában (28-án) volt az esküvőnk. Ellák atya úgy hirdette, mint - az
„egyházközség ünnepe, mert nem mindennap köt házasságot két ministráns”.
A szentmisén az Ellák atya prédikált, Zsóka atya tartotta a
házasságkötési szertartást.
Az ifjúsági
hittanokon ezután is részt vettünk, és minden vasárnapi szentmise egyben
baráti összejövetel is volt. Én már nem ministráltam, a férjem még az
esküvőnk után is ministrált a nagyobb ünnepeken, hogy a kisebbeknek
segítsen.
1986
szeptemberében úgy éreztem valamit tennem kell, mivel nem ministrálok,
és lassan itt vannak a sokkal fiatalabbak, akik így lassan idegenek
lesznek számomra. (Ekkor már kinőttünk a középiskolás korból. Férjem
Tudományos Akadémia ösztöndíjasa volt a Műszaki Egyetemen, én pedig
Tanítóképző Főiskola speciális tagozatának hallgatójaként 3. osztályos
napközis tanító voltam. Ma már biztos vagyok benne, hogy templomi –
ministráns múltam vezetett a műszaki szakközépiskolából a tanítói
irányba, ha nem így lett volna ma építész lennék.) Tehát 1986
szeptemberében elhatároztam, hogy Szent Erzsébetről szóló színdarabot
írok, és november 19-e körül, a templombúcsú ünnepére megtanuljuk a
hittanosokkal – ministránsokkal. Amikor készen lettem, átadtam Ellák
atyának, aki elolvasva az irományt, örömmel bólintott megkezdéséhez.
Megtanultuk sok nehézség ellenére. A templombúcsú ünnepén került
előadásra, ma is úgy gondolom nagyon jól sikerült. Fellelkesedve
karácsonyra is írtam és színdarabot, megtanultuk, előadtuk. A hívek
elismerése zúdult ránk. Mindez erőt adott ahhoz, hogy ki merjük mondani:
„Színjátszókört alapítunk. Ellák atya örömmel jóváhagyta. Hónapról -
hónapra, évről - évre sorba írtam az élőadásokat, a gyerekek és a
fiatalok pedig lelkesen tanulták. A gyerekkoromban megélt baráti légkör
folytatódott a Színjátszókör életében, 40-50 húgom és öcsém lett. Hat
éven át folytak előadások karácsonykor, húsvét és szentek ünnepein, így
például: Velünk az Isten (karácsony), Bennünk az Isten (húsvét),
Béküljetek ki (karácsony), Melyiket a kilenc közül (karácsony), Bon
Bosco élete, Istennek kedves leánya (Szent Erzsébet). E hat éves
időszakban persze az élet haladt tovább. Gyerekeink (Gábor és Kriszti)
már kisgyerekként is a templom levegőjét lélegezte be. A színjátszókör
próbáin „négykézláb” járkáltak a szentélylépcsőkön, előadási papírokon,
díszleteken boldog gyerekként gyalogoltak oda-vissza. (Az előadásokra
nagyszülői szeretetbe helyeztük őket, mert Gábor fiunk igazán
érdeklődött a műszaki dolgok iránt – diavetítőn lovagolni,
magnókazettából a szalagot kihúzni spagetti stílusban, hanglemezeken
szörfözni, Hi-Fi-t tekergetni minden lehető irányba. Ez az előadások
alkalmával igen negatív hatásokat keltett volna.)
A színjátszókör tagjai azóta természetesen
felnőttek és családjuk van. Ebből a társaságból 6 házasságság
született, kik ma is örömmel emlegetik ezeket az éveket, az együtt
töltött napokat.
Az ezután
következő évekről egy-két sort szánok erre az oldalra, hiszen az Album
„Egy plébánia 10 éve” című része részletesen feldolgozza, és egy év
ünnepei megtalálhatóak ennek a Historia oldalnak részoldalaként (Éves
liturgikus ünnepek – lelkiségi és közösségi programok. A plébánia
hitoktatójaként, majd később sekrestyése és közösségi programok
szervezőjeként, valóban mondhatom, hogy minden napom (és családomé is) a
templomról szólt: adventtől - adventig ünnepek fűzére, elsőáldozások,
bérmálkozások, templombúcsú ünnepei, litániák, esküvők. Ezekben az
években volt saját gyerekeim elsőáldozása és bérmálkozása is. Különös
lelki emlék marad számomra minden elsőáldozás és bérmálás, amikor az az
oltár elé kísérhettem a gyerekeket, ahol annak idején én magam is
álltam, és ugyanilyen különös lelki emlék marad, hogy gyerekekre adhattam
rá a ministránsruhát, melyen magam is viselhettem. Annyi mindent tudnék
elmondani ezekről az évekről, hogy nem honlap oldal, hanem könyv lenne
belőle. Amit a legfontosabbnak tartok, hogy amikor a templomba lépek
tudom, hogy mindaz, amire ott rátaláltam, amit ott kaptam, olyan kincs,
amelyről Krisztus beszélt:
„Ne
gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt,
ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a
mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem
törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed, ott lesz a szíved is.”
Szerkesztő: Jh.Betti
|
